Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Előrebocsátom, nem szeretem a magyar focit. Már túl sokszor csalódtam benne, és túl sokszor aludtam el rajta. Azt is bevallom, hogy ahol értem, én is csíptem rajta egyet. Sőt, az ökölvívással ellentétben, a földön fekvő futballunkba, bizony, még bele is rúgtam.
Az is igaz, hogy fanatikusan tudok rajongani egyes csapatokért. Amikor 1998-ban a francia válogatott Zinedine Zidane vezetésével világbajnoki címet nyert, megsirattam. Amikor 2002-ben kiestek már a csoportkörben, azt is megsirattam. De így voltam ezzel a Real Madrid Bajnokok Ligája-győzelmeinél is.
Csak a magyar focit nem szerettem. Mostanság három csapatot kezdek megkedvelni, a Termál FC-t, a Gyulai Amazonokat és a magyar válogatottat. Pedig amikor – egy szabályváltoztatásnak köszönhetően – kijutottunk a kontinenstornára, nem örültem. Nem akartam, hogy megszégyenülten kelljen végigülnöm három mérkőzést, és azután hallgatnom a magyarázkodásokat és a „miértkaptunki” elemzéseket. Még egy táblát is fabrikáltam, amit jó magasra tartottam volna, hogy mindenki lássa. A felirat: „Soha többé ilyen szégyent, szűnjön meg a foci, de tényleg!” Már vártam, hogy mikor emelhetem fel a táblámat, és mondhatom: ugye megmondtam!
De most csak ülök, és lógatom! A táblámat. Hála Istennek! Köszönjük magyar labdarúgó-válogatott! Le a kalappal!
