bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap – Súr Enikő
Várta az esti buszt. Felszállni és hazamenni, semmi mást nem akart már este nyolc után. Nem szerette az esti buszt. Az állomáson sokan várakoztak. A várakozók mögött egy pad. A padon alvó emberek. Talán a leglecsúszottabbak egyikei. Senki sem fordult meg vagy nézett feléjük. Kizárták őket. Kívül voltak az állomáson.
Arra gondolt, ő nem ilyen. Pénztárcáját kinyitva beletúrt az aprókba. Kiszedegette a buszra valót. Gyulától Békéscsabáig és Békéscsabától Békésig. Szinte őrült figyelemmel válogatta az aprókat. Mindig csak 10 és 20 forintosok.
Aztán hirtelen felcsillant egy arany 200 forintos! Abban a pillanatban az a pénzérme volt a legtisztább arany a földön, csillogóbb minden másnál. A pénzérme, ami mássá teszi, többé a várakozóktól.
Befordult a busz a sarkon, nem volt sok ideje. Csak háromlépésnyire volt, hogy átadhassa a padon fekvőknek. Alig tette meg az első lépést, egy borízű, rekedtes hang a padról megszólalt:
– Megjött a busz, szállnak fel a bunkók!
Zavartan megtorpant, izzadt markában szorongatta a pénzdarabot. Egy mozdulattal visszarakta a pénztárcába, és fakó arcszínnel elindult a busz felé.
Felszállt. Mert megjött a busz, és felszállnak a bunkók...
