Gyönyörű nyelv a magyar. Kiváltságosnak érzem magam, hogy használhatom, és örömmel pallérozom, amikor csak tehetem. A világ nyelvészei között folyik a vita, melyik a legnehezebben elsajátítható nyelv, de abban egyetértenek, hogy a magyar benne van a győztes tízben. Emiatt büszke is vagyok nyelvismeretemre, egészen addig, amíg meg nem nézem a banki egyenlegértesítőmet. Na, azt hiába silabizálom, szégyenszemre nemigen kerekedek felül rajt'.
Általában feladom, hogy értelmet keressek a negatív előjelű szövegekben, de olykor egy-egy nagyobb levonás kiüti annyira a biztosítékot, hogy kérdőre vonjam a pénzintézetet. Jellemzően türelmesen és segítőkészen fogadnak, ám az általuk használt szóösszetételek kimondva is ugyanolyan idegennek tűnnek, mint leírva. (Éppen emiatt nem ígérem, hogy pontosan idézem őket.)
A mínusz kétezer forintról hamar kiderült, hogy az a „bérilleték-forgalmi jövedék-átalánydíj”, pedig én nem is kértem olyat. Mondták, hogy de, ám ne ijedjek meg, mert ez csak olyan, mint a „csökkenő fogyasztásikölcsön-kamatperiódus”, és nem lesz „fixhozamelőtörlesztés-köteles”. Gyakorlatilag ez bármit jelenthet. Ha már ott voltam, naivan azt is meg akartam tudni, mi az a -900 Ft „likviditásiérték-ügyféltudakozvány”. Megnyugtattak, a „csoportosbeszedés-hitelbiztosításvégtörlesztés” már ki van fizetve. Nos, ez jól hangzik?! Mentem volna inkább, de vesztemre még tréfásan odavetettem, hogy ezt már korábban sem értettem. Azonnal tudatták, hogy azért, mert sajnos lemaradtam a „referenciakamatlábbérösszesítés-mentességről”, így duplájára emelték a „futamidőtartásiidőszak-járulékköltséget”…
Értőn bólogattam még akkor is, amikor becsusszant a kártyám a bankautomatába. Kivettem, amim még volt. Az a biztos.
