Bentről, a kályha mellől szemlélve a kert: akárha a poszterekkel tapétázott emeleti szobában volnánk. Esik a hó, gyerekkor van.
Öcsénk az ágy előtt hasal, az állig felfegyverzett öltöztetős katonák már a kastély felé vezető csapáson masíroznak. A várudvaron egybehordva az élelem, az aklok homályában bárányok bégetnek. A tarackok és ágyúk ormánya az ostromlókra szegeződik.
Odaföntről hópelyhek hullnak alá, százezer ejtőernyős. Néha madarak csapódnak közéjük, a szivarfa ágán vörösbegy hintáz. A kerti csap rongyokba bugyolált koldus, tövében cinkék, verebek egymáson. Csőrükkel a havat légkalapácsozzák. Jár az a sok kis fej.
A támadók soraiban kommunisztikus a hangulat: tomahawkos rézbőrű, kúszó géppisztolyos, lepecsételt szemű kalóz, és – mintha film végén – sokan mások. A téglavár bástyáin morózus felvigyázók strázsálnak, a királylányt az ájulás kerülgeti.
Békésen himbálózik az etető a magasban, apánk szerint, ha fölül elfogy az élelem, a földön keresik táplálékukat a madarak. Itt, e világban.
Borús az ég, mintha valaki elfelejtette volna fölébreszteni a Jóistent. Ahogy egy meseíró mondaná.
Bentről, a kályha mellől szemlélve, most tél van és csend. A macska puha léptei a hóban.
