Pénteken este eltávozott egy legendás focista. Egy öregfiúk mérkőzésen – ezekre azért érdemes lenne odafigyelni, hiszen nem akárkik játszanak az ilyen buli meccseken, s meggyőződésem, hogy lényegesen jobban szórakoznánk, ha ilyen meccseket láthatnánk a televízióban, nem pedig a magyar első osztály meccseit – összeesett és meghalt Varga Zoltán, a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek labdarúgó zsenije.
Élete kész regény volt, sorsa igazi magyar sors. Tizennégy évesen kezdett focizni a Fradiban, s alig két év után már a nagycsapatban is bemutatkozott. És ezt azért tessék szó szerint érteni! Az valóban nagy csapat volt! Olyan futballistákkal, akiknek a maiak a cipőjét sem köthetnék meg. Varga bizonyára fiatalként is olyan mentalitású volt, mint idősebb korában, megmondta a véleményét és ki is tartott mellette. Biztosan nem lehetett könnyű egy csapatban játszatni őt és Albert Flóriánt. Istenem, mit nem adna egy mai edző, ha olyan gondjai lennének, hogy két ilyen fenomén hogyan férhet meg egy csapatban? És mit nem adna egy mai néző, ha ilyen játékosokat láthatna hétről hétre a zöld gyepen?
Huszonhárom évesen már neves focista volt, amikor a mexikói olimpián elhagyta a csapatot, s egyben az országot is. Vonzotta a szabadság, a lehetőség, s bizonyára taszította a hazugság, a tehetetlenség. A magyar szövetség eltiltatta, s egy évig nem léphetett pályára. Ezt követően Németországban volt egy nagyon jó éve a Herthában, addigi legnagyobb sikeréhez – bronzéremhez – segítve a berlini gárdát, majd rajta és egy másik magyaron verték el a német bundabotrány porát, rájuk szabva ki a legsúlyosabb büntetést. Beteljesedett rajta a magyar tehetségeket sújtó átok. Ahelyett, hogy zsenialitását elismerve valamelyik nagy európai klub tagja lett volna, bundázóként kellett távoznia Németországból. Az Aberdeen sem volt rossz csapat, de ott Vargához hasonló játékosok még mutatóba sem akadtak.
Voltak világnagyságok a következő állomáshelyen, az Ajaxnál, amely még akkoriban is Európa egyik legjobb együttese volt. Nem vagyok egy kíváncsi ember, de megnéztem volna egy akkori Ajax meccset, ahol Varga mellett Haan, Keizer, Suurbier, Hulshoff, Krol, Neeskens – a világ legjobbjainak tartott holland válogatott kiemelkedő egyéniségei – kergették a bőrt, s őrületbe az ellenfelet.
S hogy miért nem volt maradása a zseninek a zsenik között? Erről nem szólnak az évkönyvek. Gyanítható, hogy mindig mindenütt idegennek tekintették. És ezt egy hozzá hasonló lelkületű embernek nem könnyű elviselni. És talán a család is inkább a német földet szerette. Mindenesetre Dortmundban folytatta pályafutását, a német másodosztályban. A következő évben feljutáshoz segítette csapatát, de a Bundesligában már nem jutott szerephez, mert edzőként akkor bontogatta szárnyait egy másik „nehéz” ember, akit Otto Rehagelnek hívtak. S a két dudás egy csárdában történő működésével kapcsolatos népi megállapítás közismert.
Varga játszott még egy félévet az Augsburgban, majd Belgiumban fejezte be felemás pályafutását.
Hogy miért jött vissza Magyarországra kicsivel ötven felett? Húzta a szíve. Az a bizonyos Fradi-szív. Megpróbált edzőként segíteni szeretett csapatán. Bronzérmesek lettek a bajnokságban, s ezt akkor nagy kudarcként értékelték – mit adnának ma a Fradiban egy ilyen kudarcért? Hamar rá kellett jönnie, hogy a foci körüli közeg nem egészséges az FTC-nél. Meg Diósgyőrben sem, meg Győrben sem, meg sehol Magyarországon. Az ő kérlelhetetlenségével, szókimondásával, becsületességével, minőség iránti elkötelezettségével nem lehet ma edzőnek lenni hazánkban. Néhány év alatt eljött az idő, hogy Varga Zoltán edzőként nem kellett sehol. Nem kellett „nagycsapatnál”, de nem kellett kiscsapatnál sem. Összeférhetetlen híre mindenütt megelőzte.
Szakkommentátornak kellett, fiatal labdarúgók képzését segítő tanácsadónak kellett, mert szakmai tudását azért nem vitatta senki. Csak az állóvizet ne kavarja fel, mert az nagyon sok embernek rengeteg kellemetlenséget okozna.
És persze kellett az öregfiúk csapatokba is. Mert a foci mindennek ellenére megmaradt örök szerelemnek. És egy labdarúgó zseninek, aki a futballpályákon élt, stílszerűen ott is kell meghalnia. Varga Zoltán így is tette. Múlt hét pénteken este a pályán halt meg. S meghalt vele egy legenda, lezárult egy fényesnek induló, majd a szokványos magyar sorsba forduló karrier. Meghalt egy zseni, a foci egy nagy virtuóza.
Mondják, hogy több mint húsz percig kellett várni a mentőre, mert eltévedt, s más pályára ment. Mire megérkeztek, a csatár már egy égi pályán gurigázott. Talán így van ez jól. A máskor oly cinikus Halál most kivételesen gáláns volt: felemelő, frappáns véget engedett Varga Zoltánnak. Nyugodjon békében!
