Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– Mi az ördögöt írjak ma ide be? – borult rá bal könyökére fásultan Alajos gróf, miután a lelkére kötötték, hogy naponta jegyezzen be valamit a jó öreg Reinhardt pecsétes, tejszínhabos vendégkönyvébe. S mint szófogadó kuncsaft, ő ezt meg is tette. Komponált belé dalt, verset, elbeszélést és újsághírt, cifrát és simát egyaránt. Ám ezúttal a szokásos délutáni kapucíneres szieszta elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata. Von Kronstadt, aki ittléte alatt annyira hozzánőtt Gyula város szépségeihez, de főként az Emmáéhoz, hogy elfeledett hazautazni, higgadtan felé fordult, és így szólt:
– Írd azt, hogy Most itt vagyok, éppen nézek magam körül/ S bevallom, a szívem oly igazán örül;/ Mert én, ki járogatok sok vidéket,/ Sajnos nem minden nap látok ilyen szépet! Az utókornak legalább lesz min gondolkoznia!
– Helyes! – válaszolta Alajos, és letargiájából magához térve gyorsan belekörmölte a mondatot az emlékkönyvbe, alá a nevét is, hogy száz év múlva se tévessze senki szem elől, mekkora személyiség fordult meg 1919. február 12-én a belvárosi cukiban.
Mindeközben odakint sötét felhők és természeti katasztrófák jelentkeztek. Tudniillik amint Alajos az ablakon kitekintett, látta, hogy a plébánia felől Meleg Tóni, a fürdőhely szószátyár sekrestyése közeleg sárga cipőben a cukrászda felé, kezében egy csokor piros rózsával. Elkerülendő a vele való találkozást, és az ezzel járó kellemetlenséget, felpattant a helyéről, előintette az automobilját, beletuszkolta von Kronstadtot, úgy, hogy Meleg Tóni még csak véletlenül se szúrja ki, s mint a tornádó, elszáguldott Gyuláról.
Ment, és csak ment eszeveszetten, se jobbra, se balra nem tekintett, Váriig meg sem állt. Ott azonban úgy döntött, kiszáll az erdőnél, hogy kifújja magát. Ám amint éppen kinyúltak volna az avaron, özvegy Vodiánerné termett mellettük szolidnak nem éppen nevezhető viseletben, majd lovaglóülésbe helyezkedve rátapasztotta csücsöri kis száját az ifjú osztrák koronaherceg duzzadt ajkaira, minekutána a szerencsétlen kis híján megfulladt. Csupán Alajos lélekjelenlétén múlott, hogy nem történt tragédia.
– Barátom, maga aztán egy pillanatig sem enged unatkozni! Épp itt az ideje, hogy őméltósága, a császár Raffaellának becézett lovászfiúja is megérkezzék – jegyezte meg röhögve az osztrák titán, és hanyatt fekve belesüppedt göndör fürtjeibe.
– Sokat éltél te már, von Kronstadt! – felelte Alajos gróf, és megcsóválta a fejét.
