Szabó László
Kései
(„Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserű léptekért.” Pilinszky János)
- E kései, keserű versekért tanultam írni!
- Hitből és reményből kijózanultan
- sprőd lett a szó, akár a smirgli,
- s ezer selyemfonállal körbe hiába sző a földi lét,
- az út göröngyös, nagyobbik felét bejártam.
- És míg toporgok itt a mezsgyén halálra váltan,
- a maradókra gondolok,
- s az eljövendő századok gyermekeire.
- Ha lesznek még, hiszen háborg a Föld,
- s miként az anyja elkorcsult lelkű szerzetét,
- végül sorsukra hagyja.
- Mert lám, mivé lett az ember (vagy inkább: mivé nem)?
- Falánk gyomraink sok száz ezredévnyi mélyen
- korognak, és nincsen új koroknak új nemzedéke –
- éhünk örök, s csak sündörög felénk az Isten olykor.
- S ha lenne még utókor: kenyér, szalonna, bár elég,
- a kőbaltát marokra fogva „önként, kéjjel öl”.
- És míg a pór marakszik („az istenadta nép”),
- az önjelölt Noék építik már a Bárkát.
- Fölülről közben halálos permet hull alá,
- valahol bombák és fejek…
- Apró, fénylő jelek vagyunk csupán a Nagy Központi Gépben
- (a tévénk – míg voltaképpen agyhalottá tesz – visszanéz),
- s betéve tudják – midőn félig, ha kész –
- e vers utolsó sorát.