Fotó: Balla Béla
Bicikliváros. Ez volt a címe annak a zseniális kiállításnak, amit néhány évvel ezelőtt előbb a szabadkaiak, majd velük együttműködve a Néprajzi Múzeum munkatársai, s legfőképpen Máté György muzeológus hozott tető alá. A tárlat nemcsak hogy betekintést nyújtott az egykori magyar nyelvterület kerékpáros kultúrájának történetébe s jelenébe, hanem lehetővé tette azt is, hogy a látogató végigpróbálja az összes bringafélét, a legkezdetlegesebbtől a legmodernebbig (ekkor ültem először velocipéden), amelynek működéséhez (egy magyar feltalálónak köszönhetően) már láncra sincs szükség.
Hogy hogyan jön ez ide? Hát úgy, hogy nemrég ünnepelhettük a Százéves hajdani neves cukrászának, Jánosi Imrének a szülinapját, és felidéztük, hogy bizony ő nem csak a cukiságok terén bizonyított, hanem kiváló bringás is volt. Azt is megemlítettük, hogy a süteménykészítés mesterségét Budapesten sajátította el, nem is akárkitől, hanem Szavanov Emiltől (vagy Milántól), akinek a neve szintén összefonódik a biciklis sportokkal, a klasszikussal és a motorossal. Hogy Imre kerékpáros karrierjének volt-e köze fővárosi tanítójának, nincs kizárva, a kettő párosítása, mármint az édességgyártásé és a versenyszerű biciklizésé ugyanis páratlanul szokatlan.
Mivel Szavanov Emilről a világháló is igen sokat tud, nem térünk ki a részletekre. Kiemelnénk viszont, hogy a férfit, az első háromkerekű autó tulajdonosát, aki keresetét azzal egészítette ki, hogy konflist állított a hölgyek szolgálatába, a fővárosban elsősorban úgy tartották számon, mint a hazai kerékpár- és motorbicikli-versenyek egyik elindítóját. Csak másodsorban dicsérték a fagyijait.
És mielőtt még bocsánatot kérnék azért, hogy elértem a szokásos tematikától, előterjeszteném, hogy ideje lenne Jánosi Imre sportteljesítményeire is jobban odafigyelni.
Ennek kapcsán merült fel bennem az ötlet: mi lenne, ha a cuki egyik sarkában, vagy az udvarán elhelyeznének egy bringát, hogy a fölös kalóriákat ott, helyben le lehessen dolgozni? Úgy vélem, a lehetőségnek többen örülnének, mint ahányan elleneznék, elvégre egy biciklivárosban élünk mi is.
Befejezésül pedig idézek egyet az 1962. évi bejegyzésekből (hogy ne maradjanak élmények nélkül!):
Légy enyém, hisz
Imádlak téged én!
SJ
