Gurzó K. Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Hepciás imádta kifújni az orrát. Hacsak lehetősége adódott rá, színházban, étteremben, utcán, bármikor és bárhol megtette. Azt csinálta, hogy a tüdejébe felszívott levegőt hirtelen kiengedte, sőt, kinyomta az emberiségre az orrlyukán át. Erőteljesen, akár az avítt mozdony a gőzt. Általában mindenki így csinálja, ő mégis mindenki másnál egy picit másképpen. Zsebkendőt például sosem használ, a kezét viszont mindig: ezzel adja meg a takonyadag irányát és sebességét.
Legjobban a tömegközlekedési eszközökön szereti elvégezni a műveletet. Ott is olyankor, amikor annyian tolonganak az utastérben, hogy kezd elfogyni a levegő, az izomszagtól és az izgalomtól pedig sorra ájulnak el a fehérnépek.
A látványos tömegnyomort, az egymáshegyénhátán és egymástyúkszemén táncoló sokaságot Hepciás kimondottan élvezi, gyorséttermi környezetben is, ezért időnként a büfé előtt toporgó hambirajongók nyakába is beleereszti váladékát. Különösképpen azt szereti ebben, hogy ilyenkor az összes szempár reá szegeződik. Mert amikor csak úgy beáll a sorba, mint bárki más, észre sem veszi senki.
Hepciással a szimfonikus hangversenyeken is össze lehet találkozni. Ez is remek közege annak, hogy bizonyítson. Általában sikerül is kimagasodnia, sikerül lebontania mások belső harmóniáját. A zenekari összjáték, a trombiták, fagottok, kürtök, bőgök egymásba vegyülő és egymással kontrázó szólamai, a dallamot egyenlő ütemekre tagoló dobszó hangereje ugyanis valódi konkurenciát jelent számára. Túlharsogni itt mindenkit valódi feladat, neki pedig csak ez számít. Csakis ez: megmutatni! Hiába kérik tömegek, hogy fogja már be, ő csak fújja tovább az orrát, tolja rá a taknyát a díszes társaságra.
