Sárik Péter és Berki Tamás a várszínház kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Berki Tamás a jazzkonzervatórium elvégzése után a kultúra számos területén kipróbálta magát: volt a Magyar Művelődési Intézet könnyűzenei főmunkatársa, újságíró, rádiós, tévészerkesztő, és évtizedek óta tanít többek között a fővárosi Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessz tanszakán és a Kőbányai Zenei Stúdióban is. Azóta és közben számos zenekarban működött közre, fellépett itthon és külföldön egyaránt. Kiérdemelte 2004-ben a Szabó Gábor Életműdíjat, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
Sárik Péter
Sárik Péter a zeneművészeti egyetemen diplomázott, játszott Magyarország vezető jazz-zenekaraiban, és zeneszerzőként is jelentős sikereket mondhat magáénak belföldön és hazánkon kívül, többek között az Egyesült Államokban is. Többféle zenei irányzatban tevékenykedik, a klasszikus zenén és jazzen kívül, a pop-, a latin-, valamint a világzene műfajában is alkotott maradandót. 2010-ben Artisjus-díjat kapott.
Puritán kép fogadta a betérőket a kamarateremben, az előadókat váró színpadon egy digitális zongora és egy mikrofon árulkodott a felállásról. Berki Tamás és Sárik Péter az észak-amerikai kontinens legendás sztrádáját, a 66-os utat felidéző blues-sztenderddel indította koncertjét. Már az első számban kiderült, mire számíthatunk, a mindenki által ismert nótában úgy tűnt, a duó máris minden lapját kijátszotta. Pedig még csak ezután jött a java!
Berki Tamás nem csupán a dalok „egyszerű” eléneklésével szolgált, előadásából nem maradhattak ki a hangszeres szólókat megszégyenítő vokális improvizációk, és a névjegyévé vált, szinte megszámlálhatatlan hangszert imitáló futamok sem. A szövegek könnyed egyszerűségéhez passzoltak a számok közötti, hamar közvetlenebb hangulatot teremtő, mókás konferanszok, amelyek többnyire az énekes személyes élményei, utazásai, családjának és – saját elmondása szerint is – „Joe Zawinulos” fejfedőinek történetei jelentek meg.
Berki Tamás
A zenében szintén főszerepet vállalt Sárik Péter. A virtuóz muzsikus nemcsak tornádószerű lendületes billentyűkíséretet és bravúros szólókat produkált, de kísérletező, újszerű és végtelenül muzikális játéka – akárcsak fent említett zenésztársáénak – jócskán túlmutatott egy „csupán” kitűnő zenész ténykedésén. A mellesleg professzionális hangszere szó szerint emberére talált: Sárik Péter hangzásban és technikailag is alaposan kiaknázta az instrumentumban rejlő lehetőségeket.
Valóban mintha egy 6-8 tagú orkeszter zenélt volna. A többféle stílusban íródott saját számok és a sajátosan feldolgozott sztenderdek felépítésében a hagyományos felállású bandák előadásmódjához hasonlatos analógia mutatkozik, amelyben a dal verzéinek és refrénjeinek sorai között a zenészek szólóznak. Ez a duó előadásában többféle szempontból is kuriózumként hatott. Ráadásul, a két örömzenélő folyton ugratta egymást, és mindkettejük becsületére legyen szólva nemigen sikerült kifogniuk a másikon.
Leírva talán hatásvadásznak tűnhet egy csaknem húsz másodpercig kitartott erőteljes énekhang, a koncerten azonban telibe talált, ráadásul tudtára adta a közönségnek, hogy az idén hetvenedik életévét taposó énekművész mit sem veszített lendületéből, és nem beszél a levegőbe. Hanem énekel, és nem is akárhogyan!
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
