Gyulai Hírlap - Nincs kettő négy nélkül

A 2024-es ünnepi könyvhét második bemutatója egy igazi csemegét tartogatott a műértőknek. Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba Erkel és a felkelés című drámakötetét mutatta be Elek Tibor irodalomtörténész a Simonyi olvasóteremben.

Miért adtam helyszíni tudósításomnak ezt a címet? Egyrészt imádom Bud Spencert és Terence Hillt (a Non c’é due senza quattro a kedvenc filmem tőlük), másrészt úgy vélem, a kinézetben is egyre inkább a párosra emlékeztető Győrei~Bud–Schlachtovszky~Hill-duó is ugyanúgy a szívemhez nőtt az elmúlt évtizedben. A Gyulán különösen kedvelt, „hazajáró” írópáros (pl. Irodalmi Humorfesztiválok résztvevői, a Hamlear írói) csavaros fordulatokban bővelkedő új vígjátékának könyvbemutatójára érkeztem. Nagy kíváncsisággal várom majd, hogy a darab Zakariás Zalán (debreceni Csokonai Színház) rendezésében hogyan elevenedik meg a Gyulai Várszínház színpadán július 24-én. A két esztendő híján fél évszázada együtt mókázó barátok jelenleg Erkel Ferenc operáinak legismertebb dallamait öltöztették új köntösbe, az alkalomhoz írott elmés szövegekkel, adaptációhalmazukat „dalos bohóságnak” nevezve, garantáltan színes előadásra számíthatunk két felvonásban.

Elek Tibor szerint évek óta hiánycikk volt egy Erkel-dráma (kezdeményezésére született korábban egy Apor-alkotás is), nem sok szó esik a legendás zeneszerző magánéletéről, jelleméről, hétköznapjairól, főleg nem egy olyan környezetbe ültetve, amelyben valóban létezhetett – és ez nem az Operaház homlokzatán való szemlélődő ücsörgés. Az új „négykezes” egy egészen eredeti és emberi Erkelt állít majd elénk, hiszen a szerzőpáros szokása, hogy hőseik – noha elképesztő, hihetetlen történetekből kerülnek a színpadra, de – kellő iróniával megformáltak, görcsösek, esendők, gyarlók, ezért mindenkor empatikusan tudunk hozzájuk viszonyulni, nevetünk, könnyezünk velük együtt, átlépve az ÉN helyett a MI (is lehetnénk) érzés lépcsőfokait.

A szövegek parodisztikus, játékos, olykor groteszk, nyelvi humorral sűrűn átitatott, az írói szabadságot maximálisan kihasználó sorokat tartalmaznak, mert a szerzők azt gondolják, hogy a tragikum kifejezésére a komikum is remek eszköz lehet (nem mellesleg a Schlachtovszky arcán folyamatosan megbújó gyermeki mosoly engem is erre enged következtetni – sic). Példának okáért az 1848/49-es eseményeket Erkel maga is vígoperában rögzítette. A két koma ismét kiművelte magát, alaposan átolvasták az Erkel életművet, ennek köszönhetően (nem operaáriák, de) énekes betétek tarkítják a drámai dialógokat (mint korábban a brechti epikus drámákban), előkerül a sakk, a vívás, a kortárs művészek (pl. Szakál Lajos gyulai költő, 1816–1875), politikusok, államférfiak (pl. gróf Wenckheim Károly császári kamarás, 1811–1891 vagy I. Ferenc József császár, 1830–1916).

Egészen vígeposzi, petőfies jelenet zajlik az egykorvolt, magyarvárosi Szarvas kocsmában, ahol az urak össze-összejönnek és -szólalkoznak, a lőre mellett folyik a politikai, kultúr-, művészeti diskurzus. Annyira természetesen helyezkedünk bele a korabeli szellemi elit cigányzenétől megrészegült közízlésformáló harcába, hogy nem is vesszük észre a diszkrepanciákat, hogy bekeveredik a történetbe egy asszonyrablás, amely ismét heroikussá, valószínűtlenné, mégis humorossá teszi az események folyamát. Az ismert Erkel-operabetétek csak fokozzák az érzést, ezt mintha valahol már láttam, hallottam volna.

A szerzőpáros annyira ösztönösen kezeli az allúziókat, hogy bevallom, a Hamleart magam is végigkacagtam, nem várok mást ettől a darabtól sem. Bizonyára igaza van Zalán Tibor dramaturgnak is, aki kötelező olvasmánynak ajánlja az új írásművet. Tényleg ráfér egy kiadós frissítés a megfáradt listára, persze az efféle könyvekhez meg éppen az az alapműveltség kell, amit már nemigen merek hangoztatni, de a két cimborának a Toldi Ferenc Gimnáziumban és a szegedi egyetemi évek alatt még természetesen megadatott.

Hátha ez a kiadvány a kultikus „Pitymalló Kesely” (er. Gy–Sch-névkreálmány) első olyan kiadványa lesz, amely valóban megfelel az eredeti szándéknak, amelyben a pitymallattal újat akartak hozni, és hagyták, hogy az irodalmi szavanna értékteremtő/őrző, kultúrára kiéhezett keselyűi lakmározzanak a szövegtörzsek tetemén. Elképesztő szintagma, zseniális asszociációk, feledhetetlen kettős! Örültem, hogy itt voltatok, s idézek a Nyomás utána című Spencer–Hill-filmből: „Szép volt, fiúk!” – jah, és mer’ kell!