papp lászló
Fotó: Gyulai Hírlap
Azt álmodod, hogy a valakire rátörni készülő végső sötétség árnyékában, valahol a Sárréten, egy tornácon ülsz, és egy félig összedőlt fészert rajzolsz. Az első tíz vonal jó, azután elrontod. Az első tíz vonalban volt feszültség. A többit elfakítják a rád visszaszüremlő langyos, szürke, fantáziátlan hétköznapok.
Az élet, mint az a rajz. Tíz vonal jó benne. A többi tévedés vagy középszer. Pár tiszta taktus, egy briliáns dobszóló, egy jó kép. Néhány tiszta hang, ihlet, az alkotás magas szeszfokú mámora, a lendület – tevékeny szorgalom. A többi silány tévedés, csalás, öncsalás és megcsalattatás.
Végül mind álmodunk magunknak egy „Érintést”, mint Bergman (óh, az a Bibi Andersson, Elliot Gould, Max von Sydow hármas; és a kamera mögött Sven Nykvist – micsoda ötösfogat…), egy gyönyörűt, felemelőt – a vágyott, megélt égi harmóniát. Miért panaszkodsz? – hisz megélted te is. Büntetlenül ekkora magasra köznapi ember nem merészkedhet. Mint annyi másnak árát, hát ezt is megfizetted. Az emlék tiszta – varázslatos –, jövője nem volt; ennek sem, mint annyi másnak. De mi kellett volna, mi kellene még? Te szegény, céljavesztett vándor. Itt a Viharsarokban vagy a Sárréten, ahonnan a „vesztesek királya” indult. Mi kellett volna még?
Ady még azt hörögte: „vér és arany”. Azóta sok mindent elinflált az idő, a kor, a történelem (nem olvastál elég Hamvast…). Ma legfeljebb: „élvezd az életet – és papírpénz”. Sekélyes, kommersz élet (semmi vér!), egy színes papírdarab, amiről hitetik veled, hogy ér valamit (semmi arany!). Bolyongsz a szétlopott országban. Hol – kik is? Úgymond a kétlábon állók (csak semmi eszmény, semmi áldozat – helyette kis baksis, kis ügyeskedés; sok önimádat, hogy feledtesse a nagy nihilt). Az üzletember (többnyire jó „kapcsolati háló”; púpozott kanál megalkuvás, kis adócsalás – hisz ő csak két lábon áll a valóságban; és persze: jókor, jó helyen). A szexboltosnévá előlépett tanárnő. Az, akinek semmije sincs, az annyit is ér politikus. És mind a haszonlesők és megalkuvók – és a négymillió nyomorult, mert „a sor végén valakinek ezért rohadt sokat kell kapálnia”.
De hol vannak a többiek? Jó lenne valakire felnézni. Aki megragadja a jelent, és jövőt mutat – valósat. Hol az a gyémánt keménységű ember, tehetség, tudás, alázat? „Félreálltam, letöröltem” – és keze alól ömlött az írott, verselt csoda. Hol az a Férfi, aki tudja: „minden, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága, és kevélység”? Hol az az Asszony, akinek a megtartható esküt tehetnéd: „jóban és rosszban, holtomiglan”? És úgy általában, hol a stílus, a tudás, a minőség?
Te szegény vándor – miért háborogsz? Az első tíz vonal jó. Mindenkinek. Azután valahol, valamiért – a többi már nem. Látod így van ez; így peregnek le sorsok és hitek. Jól van ez így, zarándok. Törődj bele! Ez itt a Viharsarok és a Sárrét. Nézz szét! Figyelmesen. Hol nem is sejtenéd, ott találsz emberszabású embert, jó szót, segítő kezet – s „jó ügyért, jó dühöt”. Azt álmodod, hogy ott a tornácon, a Sárréten, kezedben a ceruza – az első tíz vonal jó. Ott kellene abbahagyni. Az első tíz vonal után. S átadni a vázlattömböt a mögötted állónak.
