Egy hideg, de verőfényes októberi napon történt, hogy Szergej sok éves kóborlás után hazatért. Anyját már új ember mellett találta, apja meghalt. Ugyan nem volt - rég megkérgesedett - szívükben harag, de nem látták szívesen a nagyvárosból érkező férfivá érett gyermeket. Már annak sem tudtak örülni, hogy él, pedig az anyuka hónapokon át telesírta a párnáját az elveszett fiacskája után.
Sötét és félelmetes titkok lengték körül a családot. Mély csend, sok hallgatás, vizslató pillantások. Szergej nem maradhatott még a porta közelében sem, a ház ura nem tűrte az idegent. A falu népe szintén furcsán pillogott a jöttment felé, aki ha szólt, ugyan megfeleltek neki, de mindig csak azt kívánták, bár menne el, menne vissza, bár menne akárhová, csak ne maradjon. Mintha valami átokkal érkezett volna a messziből.
Szergej meghajlott a falu népének a kimondatlan óhaja előtt és a vasúton túl apja hagyatékában húzta meg magát, egy lerobbant viskóban, a dögkút mellett. A faluba csak pálinkáért, sóért és gyufáért tért be. Majd egyszer mellé szegődött egy kislány. Sokat nem beszélgettek, csak mentek egymás mellett, dolgoztak a kis házon, aludtak és ettek. Senkit nem zavartak, sem szóval, sem jelenléttel.
De a falu népe még ezt sem tűrte és Szergej hamarosan a kút fenekén végezte.
