Bábok és emberek
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Hihetetlen, mennyi részecskére bontható Shakespeare Lear királya, elképesztő, mekkora mennyiségű értelmezési lehetőség bomlik ki a sorokból. A darab végtelen tárházjellegére hozott újabb példát Tel Avivból a Malenki Theatre, s mutatott be olyat a gyulai fesztivál közönségének, amit eddig még sosem láthatott. Egy nappal korábban a nagyváradi román színház társulata játszotta el a Lear királyt, de teljesen másképpen. A két előadás egyetlen ponton érintkezett, a kortárs feldolgozás szabadságában talált közös nevezőre. Persze hivatkozhatunk még olyan apróságokra, hogy mindkettőben akadt bőven lefátyolozott nő, álarc és vér, ám ha a hangsúlyokat és a mondanivaló kibontását nézzük, nem igazán találunk hasonló vonásokat.
A Malenki Theatre eleve úgy toborzott magának nézősereget, hogy előrebocsátotta, az ő Lear királya csupán egy fantázia, amelyben az élő, hús-vér szereplők mellett bábok is megszólalnak. Ezzel egyfelől újít, másfelől színészi energiákat spórol meg. A dramaturgia több ponton utalt arra, hogy a takarékoskodás és a halmozás fontos mozgatója a mába adaptált feudális történetnek. Emellett be is bizonyította, hogy a 15. század óta a társadalom szinte semmiféle lényegi változáson nem ment át: mindmáig ugyanabban a pocsolyában fuldokol, mint a piros rózsa-fehér rózsa harca idején. Az emberi mohóság, kapzsiság és anyagiasság tovább alakítja, diktálja a jelent, formálja a jövőt, amelyben testvérek, rokonok esnek majd egymás torkának a vagyonért és a hatalomért.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Michael Teplitsky rendezésébe nem csupán az érdekesség kedvéért kerültek be a bábok. A játékosok mindenike marionettként teljesít, az élet és saját gyarló természete rángatja jobbra-balra. Teplitsky, aki 2015 óta a teátrum művészeti igazgatója is, Bakuban, Azerbajdzsánban született, de a szentpétervári állami színházi akadémián tanult. Gyökerei és ihletforrásai egyértelműen kifejeződnek munkáinak átütő vizuális erején, távolságtartó kivitelezésén. A Gyulára elhozott produkciójában Vadim Keshersky közreműködésével építette fel papírdíszletét, ami nem csak arra szolgál, hogy a kicsorduló vérrel többdimenzióssá tett kétpólusú, fehér-fekete világ kontrasztját esztétikailag tökélyre vigye, hanem időnként arra is, hogy a szereplőgárda, a koronás fő sleppje megegye, felfalja saját környezetét. Nem mellékes, hogy Keshersky is orosz iskolákban képezte magát, többek között képzőművészetet tanult Szentpétervárott. Témaérzékenysége és eleganciája innen eredeztethető. Kiállított már Londonban, New Yorkban és Berlinben, nevére felfigyeltek a legmenőbb kortárs művészeti központokban, de Izraelben is, ahol 1992 óta él. Operai és színházi jelenléte folyamatos, ami megfelelő tapasztalatot biztosított számára ahhoz, hogy a Lear király egyik mellékvonulatát megértse, majd érthetőn továbbfejlessze.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák csaba
A Tel Aviv-i társulat színdarabja nagyvonalakban az idős apáról és gyermekeiről szól, részleteiben viszont a Gloster családról, a két gonosz leányról, Gonerilről és Reganról, és a két fiúról, Edgarról, a törvényesről, és Edmundról, a száműzetéséből visszatérő fattyúról, legfőképpen róla. Ők harcolnak őrülten, egymást testileg és lelkileg halálra kínozva az örökségért, míg végül rosszaságukba, önimádatukba annyira felmorzsolódnak, összegyűrődnek és szétszakadnak, mint a papír. Az alaptalan gyanúsítgatások és a jogtalan vádaskodások okozta intrikák sorának ebben a darabban is bukás a vége.
Az ötfős előadás váratlanul kezdődött a várszínház előterében. Itt hallhattunk arról, hogy az a fajta kortárs színjáték, amit a Malenki Theatre 1997-ben, megalakulásakor felvállalt, nem bírna el három órát, ezért, ha nem bánjuk, Lear királyt kegyetlenül kivágták önnön históriájából. A beavatkozásnak köszönhetően a The Bastard’s Story kilencven perces, pont akkora hosszúságú, hogy mindaz, ami Edmund tekintetében fontos, lebonyolódjon.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Amiként a cím is jelzi, a Lear király ezen változatában a fattyú a főszereplő, ő az, aki körül letisztul Shakespeare közel-keleti definíciója. Merthogy az ősi hagyatékért folyó küzdelmet a Malenkiban földrajzilag átütemeznek, nem vitás. Amit előadnak, nem egy kelta, ám nem is egy brit mese, hanem egy tipikusan közel-keleti naratíva. A kitagadottság, a száműzetés, a mostohasors félreérthetetlenül történelmi tartalmakat rejt és közöl. Nem politikai vonzattal, mégis előkerülnek a pisztolyok, az utcai leszámolás nyílt beszédtéma, a tomboló erőszak pillanatok alatt átírja a szereplőkről kialakított képet, véget vett a bolondozásnak. Glosterék humora inkább keserédes, fanyar, mindvégig van benne valami, amitől inkább sírnánk, mint nevetnénk. Vicceik nem egészen a felnőtt európainak íródtak, a kacagtatásra tett igyekezet, hol célba ér, hol nem. Nehezen kifejthető, mitől buknak el a poénok, inkább csak érezzük, hogy nem a mieink. Nem is baj, mert a Lear. Bábuk és emberek végül is nem egy komédia, épp ellenkezőleg, megfontolandó üzenetekkel színezett jellemábrázolás, amihez Eugene Levitas komponált 21. századi muzsikát. Zenéje telitalálat, összhangban áll a jelmezekkel, a színpadképpel, és ott csendül fel, ahol kell, legyőzi a zajt, elnyeli a csendet. A produkció hatástalanabb és laposabb lenne nélküle.
