Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Életem első grúz előadását láthattam 2019. július 12-én a gyulai Nemzetközi Shakespeare Fesztiválon. Azóta se hiszem, hogy ez a háromezer éves vidám, mosolygós, kacagtató ország (szírül Gurzán, Gurziya!) nem is olyan régen még része volt a nagy szovjet birodalomnak, azt meg főként lehetetlennek tartom, hogy adott egy véres kezű diktátort a világnak. Lássuk akkor, mit tett Gyulán a Nodar Dumbadze Professional State Youth Theatre társulata, hogy ezt gondoljam róluk.
A teátrum Shakespeare-darabjának helyszíne a szicíliai Messina, ahová Don Pedro győztesként érkezik haza seregével a háborúból. Fogadtatásuk a legmegfelelőbb, hisz lányok és asszonyok felcsigázottan várják őket, kivéve az éles nyelvű Beatricét. Amikor a herceg észreveszi, hogy Claudio barátja halálosan beleszeret Heróba, Leonato lányába, elhatározza, Ámor helyébe lép, és tető alá hozza a menyegzőt.
A csel terv szerint alakul, egészen addig, míg színre nem lép János gróf, az örök ellenlábas, aki Boracchio segítségével rossz hírbe hozza a Leonato-házat. Mindeközben az udvartartás azon dolgozik, hogy Beatricével és Benedekkel megértesse: egymás iránti ellenszenvük sokkal inkább szerelem, mint gyűlölet.
A Sok hűhó semmiért Shakespeare azon vígjátékai közé tartozik, amelyet előszeretettel vesznek elő a társulatok. Első magyarországi bemutatóját 1876. augusztus 18-án tartották a Nemzeti Színházban. Azóta már több mint negyven premierje volt. Hogy mi a helyzet ilyen tekintetben Grúziában, nem tudom, a társulat mindenesetre annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy utánanéztem, mi teszi azt, hogy a távoli Kelet-Európában ennyire jól értik és játsszák Shakespeare-t és a taliánokat. Július 12-én ugyanis egy hibátlan ráhangolódásnak lehettünk fül- és szemtanúi a művelődési házban.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A tbilisziek előadása Shakespeare halálának 400. évfordulójára készült el, 2016 óta játsszák. Rendezője, Dimitri Khvtisiashvili megőrizte ugyan az eredeti szöveg klasszikus vonalvezetését, viszont át is dolgozta azt. A darab modern színezetet és jelentést kapott, és kifejezetten fiatal közönség számára készült, olvasható a produkció ajánlójában. Amit viszont ebben nem ír, az a színház portáljáról deríthető ki: virtuozitásuk, hozzáértésük nem előzmények nélküli.
A teátrum immár 85 éve működik a grúz fővárosban, erős orosz kötődésekkel. Büszkék például arra, hogy a híres Evgeny Lebedev színművész is dolgozott a társulattal. Hogy ez mennyire mérvadó, nehéz eldönteni, a kaukázusi lendület és virtus mindenesetre rányomja bélyegét a csapat játékmodorára. Sokszor gondolkoztattak el azon, mennyire hasonlít a vérmérsékletük a taliánokéhoz: mind mozgásban, mind harsányságban, mind a szövegmondás gyorsaságában erről győztek meg. Hogy a táncban és a muzsikában is otthon vannak, éppúgy, mint a mediterrán olaszok, az is biztos.
És bár a tbilisziek hűhója mai, időben mégsem igazán évszámokhoz között. A mű alapzenéje az 1950-es évek Olaszországát idézi, a kosztümök pedig átlépnek minden határvonalat: utalnak a középkorra is, de napjaink divatját is hozzák. Khvtisiashvili értelmezése időtlen, bármikor és bárhol aktuális.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Legnagyobb erőssége mégis az, hogy Shakespeare elegáns szappanoperáját, és az ebben kimondott közhelyeket úgy oldja fel, hogy a férfi-nő kapcsolatról vallott banalitások, a csókok és a pofozkodások nem fulladnak giccsbe. Ügyesen manipulál a térrel is, benne a létrákkal, és igazolja: a tökéletes, szórakoztató színház nem igényel puccot és drága díszletet.
Mindent egybevetve: ebben a hűhóban a néző és a szereplő csak a második felvonásban jut némi szuszhoz, miután kissé megakad a lendület, lecsendesednek a szereplők, nagyobb funkciót kapnak a mondatok. Ám ekkor is csak azért, hogy két akrobatikus mutatvány között aláhúzzák, végre leesett a tantusz, kitört a szerelem. Ezúttal egy picit bántam is ezt. Sajnáltam, hogy vége lett. Mózes Uzomot Mikvarhar, Sakartvelo! Vagyis: első látásra megszerettelek, Grúzia!
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
