Életem első grúz előadását láthattam 2019. július 12-én a gyulai Nemzetközi Shakespeare Fesztiválon. Azóta se hiszem, hogy ez a háromezer éves vidám, mosolygós, kacagtató ország (szírül Gurzán, Gurziya!) nem is olyan régen még része volt a nagy szovjet birodalomnak, azt meg főként lehetetlennek tartom, hogy adott egy véres kezű diktátort a világnak. Lássuk akkor, mit tett Gyulán a Nodar Dumbadze Professional State Youth Theatre társulata, hogy ezt gondoljam róluk.
A teátrum Shakespeare-darabjának helyszíne a szicíliai Messina, ahová Don Pedro győztesként érkezik haza seregével a háborúból. Fogadtatásuk a legmegfelelőbb, hisz lányok és asszonyok felcsigázottan várják őket, kivéve az éles nyelvű Beatricét. Amikor a herceg észreveszi, hogy Claudio barátja halálosan beleszeret Heróba, Leonato lányába, elhatározza, Ámor helyébe lép, és tető alá hozza a menyegzőt.
A csel terv szerint alakul, egészen addig, míg színre nem lép János gróf, az örök ellenlábas, aki Boracchio segítségével rossz hírbe hozza a Leonato-házat. Mindeközben az udvartartás azon dolgozik, hogy Beatricével és Benedekkel megértesse: egymás iránti ellenszenvük sokkal inkább szerelem, mint gyűlölet.
A Sok hűhó semmiért Shakespeare azon vígjátékai közé tartozik, amelyet előszeretettel vesznek elő a társulatok. Első magyarországi bemutatóját 1876. augusztus 18-án tartották a Nemzeti Színházban. Azóta már több mint negyven premierje volt. Hogy mi a helyzet ilyen tekintetben Grúziában, nem tudom, a társulat mindenesetre annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy utánanéztem, mi teszi azt, hogy a távoli Kelet-Európában ennyire jól értik és játsszák Shakespeare-t és a taliánokat. Július 12-én ugyanis egy hibátlan ráhangolódásnak lehettünk fül- és szemtanúi a művelődési házban.
A tbilisziek előadása Shakespeare halálának 400. évfordulójára készült el, 2016 óta játsszák. Rendezője, Dimitri Khvtisiashvili megőrizte ugyan az eredeti szöveg klasszikus vonalvezetését, viszont át is dolgozta azt. A darab modern színezetet és jelentést kapott, és kifejezetten fiatal közönség számára készült, olvasható a produkció ajánlójában. Amit viszont ebben nem ír, az a színház portáljáról deríthető ki: virtuozitásuk, hozzáértésük nem előzmények nélküli.
A teátrum immár 85 éve működik a grúz fővárosban, erős orosz kötődésekkel. Büszkék például arra, hogy a híres Evgeny Lebedev színművész is dolgozott a társulattal. Hogy ez mennyire mérvadó, nehéz eldönteni, a kaukázusi lendület és virtus mindenesetre rányomja bélyegét a csapat játékmodorára. Sokszor gondolkoztattak el azon, mennyire hasonlít a vérmérsékletük a taliánokéhoz: mind mozgásban, mind harsányságban, mind a szövegmondás gyorsaságában erről győztek meg. Hogy a táncban és a muzsikában is otthon vannak, éppúgy, mint a mediterrán olaszok, az is biztos.
És bár a tbilisziek hűhója mai, időben mégsem igazán évszámokhoz között. A mű alapzenéje az 1950-es évek Olaszországát idézi, a kosztümök pedig átlépnek minden határvonalat: utalnak a középkorra is, de napjaink divatját is hozzák. Khvtisiashvili értelmezése időtlen, bármikor és bárhol aktuális.
Legnagyobb erőssége mégis az, hogy Shakespeare elegáns szappanoperáját, és az ebben kimondott közhelyeket úgy oldja fel, hogy a férfi-nő kapcsolatról vallott banalitások, a csókok és a pofozkodások nem fulladnak giccsbe. Ügyesen manipulál a térrel is, benne a létrákkal, és igazolja: a tökéletes, szórakoztató színház nem igényel puccot és drága díszletet.
Mindent egybevetve: ebben a hűhóban a néző és a szereplő csak a második felvonásban jut némi szuszhoz, miután kissé megakad a lendület, lecsendesednek a szereplők, nagyobb funkciót kapnak a mondatok. Ám ekkor is csak azért, hogy két akrobatikus mutatvány között aláhúzzák, végre leesett a tantusz, kitört a szerelem. Ezúttal egy picit bántam is ezt. Sajnáltam, hogy vége lett. Mózes Uzomot Mikvarhar, Sakartvelo! Vagyis: első látásra megszerettelek, Grúzia!