Gyulai Hírlap - Shake it again, Will!

Koktél a mi Viharunk, nem turmix, hisz jócskán van benne alkohol, vallja a Szabadkai Népszínház magyar társulatának produkciójáról Lénárd Róbert dramaturg a teátrum portálján, ahol azt is kifejti, hogy a darab Shakespeare-összese mellett az alkotók más drámák szövegét is beleshake-elték az alapműbe. Ennek köszönhetően van jelen a történetben III. Richárd és Kleopátra, Troillus és Cressida, Pascal és Lénárd, Hamlet és a bosszú, no meg néhány sornyi arab költészet. Az eredmény egy komoly politkrimi lett, egy szigeti veszedelem sok kalanddal, kannibálokkal, vademberekkel, tündérekkel és szellemekkel.

Shakespeare egyvelege a rendezőtől és csapatától zenét kapott, fát és földet, meztelen testet és tocsogó bódítóitalt, Nádasdy Ádámtól viccet, mert mint fogalmaznak, olyan nyelv, mint az övé, nincs még egy. Úgy vélik, ez a bónusz a keverőpohárban, szófacsarás, majd szórázás. Akkor hát legyen, Will, shake it again!, mondtuk ki Lénárd Róbertet parafrazálva az előadás előtt.

Ehhez hunyorított a művelődési központ színháztermében a kulissza, s a díszlet magvát képező fatörzs, amely mindenre alkalmasnak bizonyult: szigetnek, hajónak, ágynak, útnak, baldachinnak. Ugyanitt szemtelenkedett és kevert pajkosul Pálfi Ervin Arielje, kerekített és alakított Sziráczky Katalin öreg Gonzalója, ajkán az üzenettel, miszerint: nem szép dolog a törvényes milánói uralkodót elkergetni.

A bosszúgépezet nagy konspirátora, a magába szikkadt Vicei Natália jeges pillantásával fagyasztotta le néha a jelenetet, noha elűzött női Prosperóként maradt még benne fölényes, megindult szeretet a saját leánya, sőt, az emberiség iránt is. Valójában nem kellett nagyon sokat tennie az igazság és az erkölcs, a szerelem és a fiatalság diadaláért. A tisztesség trónját visszaperlő, olvasóink által is ismert Shakespear-i történet ugyanis egyenes vonalban írta magát. Csupán itt-ott kellett leküzdenie kisebb buktatókat.

Nem csoda hát, hogy gyanússá vált, mennyire gördülékenyen zökkent vissza ebben a tálalásban a helyére az, ami kizökkent. Kovács Nemes Andor Stephanója, ki Szilágyi Nándor Alonso nevű iszákos lakáját a kőfaragó erejével bárdolta, s Ralbovszki Csaba, alias Trinculo, ki virgoncan vitte heccbe Baráth Attila Sebastianjának alkesz szolgáját, ebben a viharban két mihaszna szigetfoglaló palotaforradalmát hajtotta végre. Hozzájuk csatlakozott Döbrei Dénes vademberes Calibánja, ki a népi csínyben ezernyi rongyba kötegelve sem kapott jelentősebb szerepet Az ember tragédiájának mindenre kész eszkimójánál.

A szabadkaiak Shakespeare-előadása szép és okos, hagyományos és modern is volt egyben. Játékuk bizonyára azt is tudta, amit a kritikus és az újságíró nem vett észre. Profin oldották meg például azt, hogy egyetlen csettintésükre jelképes akasztókötelek hullottak le a drótpályáról. A fényjátékuk is mindig telibe talált: azonnal és célirányosan vetült oda, ahova kellett, hogy lássunk is, ne csak értsünk. A hangeffektusokkal sem volt gond: akkor szólaltak meg, amikor eljött az idejük. Nem előbb, nem később, így esélyünk sem maradt arra, hogy elhibázott kapcsolatokon gondolkodjunk.

A szabadkaiak kompilációja a megosztottságról, a testvérháborúról beszélt ugyan, mégis legyőzte a kényszerű aktualizálást azzal, hogy az iróniát helyezte elé. A publicisztikus tartalom nem pislogott hiábavalóan, a napihír nem kacsintott ki a struktúra mögül. Bár nehezen kezdtem el nevetni a poénokon, például nem tudtam mire vélni, mi a vicc abban, hogy a reflektorállványok fegyvernek is beillenek, és hogy egy közönséges mai moppal a középkor szennyét is felmoshatjuk, a huszadik perctől kezdődően egyre jobban ráhangolódtam a szereplők által közvetített humorra. Majd miután a két égi jelenség, a szépséges Miranda (Verebes Andrea) és a fess Ferdinand (Hajdú Tamás) szerencsésen egymásba gabalyodott, már-már kacagni is mertem.

Az alkotók összmunkája és a rendező pontos, részletező dirigálása ellenére az előadás mégis filozofikus súly, tág szellemi univerzum és mellbevágó mélység nélkül maradt, ami, tegyük hozzá, egy vidám Shakespeare-fesztivál esetében nem is hátrány, sőt: előny. A szabadkai vihar nem dörgött és nem villámlott, annak ellenére sem, hogy néhányszor élőben mixelték szét a magyar nóta és a nászinduló nyálas harmóniáját. Úgy sejtem, nem is az volt a cél, hogy számon kérőn belenézzenek a publikum és a világ szemébe. A színt inkább pici fájdalommal és jóleső fanyar humorral töltötték meg. Nem okoztak csalódást.