Nem tudom, ki hogy van vele, de én sajnálom a férfi kézilabdásokat. Sajnálnám, ha kiesnének az NB II-ből, hiszen hosszú évek óta ebben a bajnokságban koptatják a parkettát. Sajnálnám, ha ez az összeszokott, zömében gyulai játékosokból álló, családias hangulatú csapat széthullana. Sajnálnám, ha a feltörekvő, tehetséges fiú kézisek nem tudnának hol játszani. Valójában én nem tudom, hogyan tudnék segíteni, csak azt tudom, hogy ők 1993-ban segítettek az akkor alakulóban lévő női csapaton. Annak idején, tíz lány kitalálta, hogy kézilabdázni szeretnének, de akkor Gyulán nem létezett női csapat. Megkeresték Góg Zolit, aki a férfi együttessel együtt, pár vállalkozóval összefogva segített nekik, és elindultak a megyei II. osztályban. Mezük, labdájuk nem volt, így aztán a fiúk mezében játszották az első mérkőzéseiket, sőt velük edzettek a betonpályán. Aztán a lányoknak egyre jobban ment, minden évben feljebb léptek egy osztállyal, míg el nem jutottak az NB I/B-be. Nekem már akkor feltűnt, hogy az egyesület főleg őket támogatta, pedig ha valakinek „két gyereke" van, akkor szerintem nem csak az egyiknek ad enni. Mindenesetre valaki észrevette ezt a problémát, és legalább az utánpótláson segített (Göndöcs Benedek Középiskola igazgatója, dr. Czirok Sándor), neki köszönet. De vajon akinek segíteni kellene, az miért nem teszi meg? Mindezek ellenére a fiúk kitartottak, irigylésre méltó módon küzdöttek, küzdenek egymásért, pedig az utóbbi években szerintem nem sok segítséget kaptak klubjuktól. Vajon van-e még a fiúkban rejtett tartalék, hogy ne haljon meg a férfi kézilabda városunkban?!
