Verekedős ember volt Galagonya tanár úr, rettegett is tőle mindenki, diák, tanár egyaránt. (A tanárok természetesen nem verekedőssége miatt félték.) Aki meglátta a folyosón, gyorsan beugrott a legközelebbi terembe, nehogy szembetalálja magát a – könyörtelenségéről és pecsétgyűrűs kokszijairól elhíresült– pedagógussal. Aztán beteg lett, kórházba került és meghalt. Az a hír járja, azóta már jobb iskolába járni.
Egyet azonban nem vitathatunk el Galagonyától. Az ő tanári pályafutása idején soha nem látott perselypénz gyűlt össze vasárnaponként a reménykedő ifjaknak köszönhetően, akik Galagonya-mentességért megfogalmazott fohászukat kisebb-nagyobb összeggel támogatták meg. Akinek volt szerencséje, inkább szerencsétlensége spártai módszereivel megismerkedni, azt előbb-utóbb érdekelni kezdte, hogy hol lakik a Jóisten, és önszántából megtanult imádkozni.
Galagonyának köszönhetően pedig – ha már anyjától, apjától nem sikerült – megtanult köszönni, ugyanis az egyik legsúlyosabb retorziót a köszönés elmulasztása, helytelen megválasztása, esetleg, nem kellő tisztelettel, hangerővel, méltósággal stb. történő elhangzása vonta maga után.
Béla, Galagonya tanár úr egykori legfőbb célpontja sosem volt rest némi rossz fát tenni a tűzre, és hát mivel otthon nem tanult tisztességet, Galagonya verte bele – szó szerint – konok fejébe a kutyafittyet. Az biztos, ha Béla nem is gondol vissza kisiskolás korának gyötrő emlékeire szívesen, köszönni kétségtelen megtanult.
Sőt időnként még hálás is, hiszen őt üdvözlés elmulasztása miatt – nem úgy, mint környezetében sokan másokat – nem minősíthetik azzal, hogy nem volt gyermekszobája.
