Karácsonyra hal van, ez így normális. Az első emlékek egyike a harcsabajszos kövér árus a piacról. Miután csalhatatlan bizonyossággal megállapította, hogy még gyerek vagyok, a leendő rácponty mellé három jópofa törpeharcsát is a zacskóba süllyesztett.
Hadd szórakozzon a kissrác, tekergette a szatyor fülét, meg hallébe is fasza.
Otthon – megmentve az enyészettől, amin a karácsonyi pusztítást kell érteni – óriás dunsztos üvegbe raktam őket, de senki nem járt a csodájukra. Meg se próbáltak okot adni rá, koravén fejjel, unottan korzóztak a dicséretesen berendezett (víz, kavics) alkalmi akvárium alján. Néhai szatyros párjuk, a dagadt ponty már régen valamely titokzatos horgászparadicsomban harapdálta a sást, amikor a januári iskolakezdéssel megérkezett a felszabadulás: lesoványodva, de érezhető örömmel csusszantak ki a markomból, amikor a közeli tóba engedtem őket.
Egy ideje, igazodván a világban tapasztalható különös változásokhoz, gyökeresen módosítottunk megélhetési szokásainkon. A fordulat, amelyet végrehajtottunk, őskori jellegű. Ráálltunk a gyűjtögető életmódra, csupán, ahogy ez a történelemben lenni szokott, a díszletek mások. Akár a néhai futuristák a klasszikussá merevedett művészfajzatokat, a múlt szemétkosarába hajítottuk a kövér kofák galacsinját, és botokkal fölfegyverezve magunk indulunk beszerezni, ami kell.
Mint fütyi a vízben, töpörödnek a Celsiusok, amerre járunk. Fölmálházva, gumicsizmában, közel vegyvédelmi cuccban, tapossuk a keménysaras partot, nincs az a halőr, akinek volna mersze hozzánk. Mindenesetre inkább a fehér-körösi süllők jóindulatának, mintsem a máskülönben módszeres ellenőrzés elmaradásának tudjuk be, hogy nálunk idén, ebben a 2010-es esztendőben, melyben a tavaly év végi kívánságunknak megfelelően Rácz Józsefet tényleg kétszer láthattuk a deszkákon, amelyek a világ, és karácsonyra új Ektomorf lemez is lett (ez így normális), fogas lesz a rácponty.
