A karácsonyt szeretjük fehérben ünnepelni, pedig itt a Dél-Alföldön csak ritkán öltözik ünneplőbe a táj. Az ötvenes évek kontinentális telei azonban ezen a vidéken is gyakrabban hoztak tartós havat, ami sokszor december végétől kitartott februárig. Ráadásul ekkor még gyerekcipőben járt a motorizáció, Gyulán ritka jelenség volt az autó, lovakkal fuvaroztak. Nem sózták az utakat, így a leesett hó nem vált latyakká, elővették a szánokat, és a hólepte város csendjében megszólaltak a lovak nyakába akasztott csengők. Örültünk a friss hónak, előkerültek a szánkók, ereszkedtünk, csúszkáltunk, hógolyóztunk, „mosdattuk” a lányokat, hogy szépek legyenek.
Gyermekként keveset érzékeltünk abból, hogy a magyar történelem legsötétebb időszakainak egyikét éljük. Még friss volt a háború emléke, hiányoztak az elesettek, a hadifogságba hurcoltak. Akinek vagyona volt, megfosztották tőle, elvették földjét, házát, műhelyét, lesöpörték padlását. Egy politikai viccért börtön, jobb esetben verés járt. Az emberek párnákkal teletömködött ablakok mögött beszélgettek, hallgatták a rádióban a külföldről sugárzott magyar nyelvű adásokat. Titokban vágták a disznót, a történelemkönyvekből kitépték és eltüzelték a veszélyesnek gondolt képeket. Rettegve lesték éjjelente, hogy hol áll meg a „fekete autó”, hová kopognak be barátságtalan emberek.
De más arca is volt ennek a korszaknak, mert ez az időszak az egyházban egy nagy lelki megújulás, az „ébredés” esztendeihez tartozott Magyarországon. A harmincas évek végén kezdődött, de további lendületet adott neki, hogy – mint annyiszor a történelemben – a háború okozta szenvedések sokakat elgondolkoztattak, önvizsgálatra késztettek, keresték a választ a miért-re. Sokan fordultak bűnbánattal és reménységgel Isten felé. A református templom vasárnaponként megtelt, volt, amikor a falak mellett, sőt az utcán, a templomajtó előtt is álltak a kívülrekedtek. A gyülekezeti házban rendezett szeretetvendégségekre sorszámot kellett osztani, mert a későbben érkezők csalódottan fordultak vissza a zsúfolásig megtelt terem ajtajából, történt ez annak ellenére, hogy az ateista hatalom eltörölte a pünkösdöt mint ünnepet, húsvét és karácsony másnapja munkanap volt. A templomokban besúgók jegyzetelték, hogy ki van ott, mi hangzik el a szószékről, hányan járnak istentiszteletre.
Lelkészcsaládban, a gyulai parókián nőttem fel negyedmagammal. A karácsony ilyen körülmények között sok feladatot adott a lelkésznek, ezért nem egészen úgy telt az ünnep és az ünnepre készülődés, mint máshol. Akkoriban több volt a gyülekezeti alkalom, a keresztelés, az esküvő, rendszeres volt a családok látogatása, még megvolt a tanyavilág, és az ott lakókat szintén felkereste a lelkész. Az amúgy is mozgalmas parókia adventben még forgalmasabb hely lett, mert a nehéz időkben a karácsony üzenete nem maradt csupán kimondott szó, hanem a szívekig hatolt, tettekre sarkallt. A gyülekezet gondoskodott a szükséget szenvedőkről, a parókia folyosóján, a jégvirágos ablakok mögött, nagy halomban gyűltek az adományok, az ínségben fontos élelmiszerek: liszt, cukor, zsír, száraztészta, házi sütemények, de voltak, akik pénzt adtak, pedig az adományozók többsége maga is szegény volt. Hozták a címeket, hogy hová kell a segítség, jelentkeztek az önkéntesek, akik kiporciózták és széthordták a szeretetcsomagokat.
Szóval nagy volt a nyüzsgés, titok, hogy szüleinknek mindemellett hogyan jutott ideje mindent úgy intézni, hogy az ünnep igazi ünnep legyen mindnyájunknak. A karácsonyestének egyébként nagyon kötött menete volt. A fa díszítésének idejére valamilyen ürüggyel eltávolítottak bennünket, hat órára mentünk a templomba, amelynek a liturgiája némileg eltért a szokásostól, rövidebb volt a prédikáció, többet énekeltünk, sokan voltunk, és nagyon meleg, emelkedett volt a légkör. Közvetlenül az istentisztelet után, este hét órakor a város templomtornyaiban tíz percig egyszerre szóltak a harangok, mi pedig az előszobában izgatottan vártuk a csengőszót. Míg kisebbek voltunk, édesanyánk félig megnyitotta a szoba ablakát, hogy lássuk, éppen most repültek ki az ajándékhozó angyalok. Elfogódottan álltunk a feldíszített fenyő előtt, és sorban elmondtuk az ekkorra megtanult verset, majd körbeültük a fát, a Bibliából felolvastuk a karácsonyi történetet és egy Jézus eljövetelére utaló ószövetségi jövendölést is, elénekeltük a legkedvesebb karácsonyi énekeket, imádkoztunk, majd megcsókoltuk egymást. Ezek után kezdtük keresni ajándékainkat a fa alatt. Nem voltak nagy dolgok, hiszen nem bővelkedtünk anyagi javakban, és a fogyasztói társadalom is sok évtizednyi távolságra volt tőlünk. Egy könyv, egy társasjáték, egy kerekeken húzható fa állatfigura, egy-egy házilag készített és festett bababútor komoly értéket képviselt. Nem volt annyi külsősége ezeknek a régi karácsonyoknak, még nem volt divatban az adventi koszorú sem a lakásokban, sem a házak ajtaján. Nem voltak illatosított gyertyák, zenélő szerkezetek, CD és DVD lemezek, MP3-as lejátszók és tévékészülékek, köztéri karácsonyfa sem állt a város terein, a szaloncukrot otthon, házilag készítettük, de kétségtelen, hogy több volt a jászolmeleg.
Ma az internetes fórumokat pásztázva rengetegen panaszolják el, hogy már a karácsony is kiürült, már ez sem az igazi, hogy „nem jön” az ünnepi hangulat, hiába próbálják előcsalni emlékek és dallamok felidézésével. Mi ennek az oka? Valóban csak ajándékozás, családi evés-ivás, régi melódiák, illatok, ízek nosztalgikus felidézése a karácsony? Vagy a ráragasztott, de nem értelmezett általánosítás, hogy a szeretet ünnepe? Szépek a régi karácsonyok emlékei, amelyek életünk végéig elkísérnek, szeretek is visszagondolni rájuk, számomra mégis többet, mást jelent ez az ünnep.
Gyermekkori karácsonyaim emlékeit, érzéseit felhozva az idő mélyéről, nehéz őket szavakba öntenem, talán azt mondhatom, hogy gyermeki hittel és őszinteséggel fogadtam el a karácsony üzenetét, az ragadott meg benne, ami szent, ami titokzatos, és ami túlmutat a földi világon. Felnőtt fejjel már értettem is a Szentírás üzenetét, azt, hogy karácsonykor Jézus Krisztus személyében Isten jött közénk emberi formában, hogy „kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból”. Mielőtt hozzáfogtam ehhez a kis íráshoz, átolvastam az újság régi karácsonyi számainak ünnepi gondolatait, csak egyet találtam köztük, amely ennek a nagy ünnepnek az eredeti üzenetére utal. Csupa múltba nézés, vágyakozás elveszített, már nehezen megfogható hangulatok után. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem mindig mai karácsonyaim vannak, mert ennek az ünnepnek az üzenete kétezer év óta időszerű, hiszen mi, emberek azóta sem változtunk meg. Ha szétnézünk a világban, de elsősorban a magunk szűkebb környezetében, ha önvizsgálatot tartunk, akkor be kell vallanunk, hogy ma is szükségünk van a megváltásra. Az Úr angyala annak idején Isten örömüzenetét közvetítette a pásztoroknak, kívánom, hogy ez az öröm járja át karácsonykor mindnyájunk szívét.
Mindenkinek áldott karácsonyi ünnepeket és békés, boldog újesztendőt kívánok!
