Álomból az ébrenlétbe, köznapokból ünnepbe, kintről be – átlépni csak egy pillanat. Döntést hozni, változtatni a megszokotton, új értéket találni, szintén csak egy pillanat műve. De meddig tart ez a pillanat, milyen létjogosultsága van térben és időben?
Mindössze egy szempillantásnyi?
A filozófia már régóta tematizálta, hogy az mi is az a pillanat? Valami nagyon picike idő? Ágoston a jelent kiteljesedés nélkülinek tartja, aminek így nincs objektivitása. Ha valami lenne, az mindjárt tovább oszthatóvá válna. Ha pedig órával mérhető lenne, még tovább lehetne bontani. Ezért a pillanatot valahol máshol kell keresni, nem az objektív idő szintjén. Mert az egy másik szintje a létezésnek.
Kierkegard sokkal költőibben fogalmaz. Számára a pillanat az, amikor az örökkévalóság betör az evilágba. Olyankor fölnyílik valami, ami az örökkévalósághoz köt. Eszerint a pillanatok nem evilágba valók. Más síkja a létezésünknek, s eme más síkról történik az egzisztencia kialakítása.
Az a pillanat, amikor valami mellett döntök, nem része az időnek. A szónak egy szigorú értelmében az, ami dönt, az sem része az immanenciának, és az, amiben dönt, szintén nem. Nem órával mérhető. Még akkor sem, ha próbáljuk a kettőt egybe csúsztatni. Egy másik síkja a létezésünknek. Azáltal, hogy folyamatos módon döntök valami vagy valaki mellett, ezáltal fogom magamat az időbe beleválasztani. Nem is a pillanatból fakad, hanem a pillanatról pillanatra választásba fűzöm össze.
Felfogni, megemészteni, újabb kegyelmi pillanat.
