- Mi is végigjártuk, olvastuk a sírköveket. Őrület, hogy évek óta odajárunk, s a gaztól soha semmi nem látszott! – mondta egy sporttárs, akivel a csónakázó tónál összefutottam. Hétvégenként együtt járunk a város hivatalosan kijelölt kutyasétáltató területére ahol kutyaiskolát tartanak, és ahol pár hónappal ezelőtt egyszer csak mintegy közel nyolcvan első világháborús sírkő szürkéllett ki a gazból, a semmiből. - De nincs már ott – folytatja ismerősöm. – se kő, se semmi, még a helyét is felszántották.
Hüledezünk, hiszen a történet hatására a város vezetése sírkertet tervezett létesíteni a területen, mi látogatható, de legalábbis körbekerítik, ha többre egyelőre nem is futja. S tessék. „Ennyit ér az emberélet!” Legyintünk. Száz év múlva rólunk sem fog tudni, a kutya sem. Pedig nem is idegen földön, a hazáért, más népért becsületért vagy épp a szabadságért.
„Embertelen” – hajtogatjuk, miközben nagy megbotránkozások közepette elválunk.
Talán jobb volt nekik a majd százéves mozdulatlanság. A méteres hó és mellig érő fű, mi váltotta egymást az újabb háború és a harc nélküli békétlenségben. Már azok sincsenek, kik egykor őket hazavárták. Kik talán soha meg nem tudták, hogy szeretteik 1918-ban, Gyulánál, hiszen értük, nekik, velük, náluk.…
Talán tudták, de mert a nagy távolság, jobb a megnyugvás, majd a helyiek gondozzák. Városszélen, szeméttel szórt kő tövében, méteres hóban, mellig érő fűben, kiszántott neveik közében. Eltüntetni, mielőtt megjelenhettek volna.
Pár nap, épp arra járva, lopva oda sandítok és megtorpanok. A frissen művelt területen szürke kőoszlopok sorakoznak egymás mellett, fegyelmezetten. Sírkövek. Újak. Közelebb megyek, két férfi dolgozik, épp egy bokor csonkjaival küzdenek. Köszönünk. Az oszlopokon nevek.
Mégiscsak van még itt kegyelet, s utókoros emlékezet.
