„Soha többé nem iszom!” Ugye többen is jól ismerik ezt a mondatot, mikor egy görbére sikeredett szombat éjszaka után, a késői ébredés nem narancslevet és pirítóst hoz az ágyba, hanem fejfájást, émelygést és hányingert meg forgó világot. És mintha a világmindenség is összeesküdött volna azért, hogy az amúgy is zsibbadt agyat még tovább ostromolja: a szomszéd húst klopfol a vasárnapi rántott húshoz, a másik porszívózik, a fél utca füvet nyír, pont akkor, mikor a macskajajtól szabadulandó csak meghalni volna jó.
Isten látja mindenki lelkét, az vesse Palira az első követ, ki nem élt át életében legalább egyszer hasonló élményeket, és hasonlóan Palihoz, nem jutott el másnapossági fokozatában odáig, hogy megpróbálja összerakni a képet: merre járhatott, hol botladozhatott hajnal egy és három között, kivel találkozhatott, és mit cselekedhetett?
Elmélkedés közben, a be-bevillant emlékképek között, Palinak szerepel némi homályos emlékfoszlány arról, hogy ott és akkor és neki és azoknak talán nem kellett volna valamit, sőt semmit sem mondani. Talán. A fene sem tudja. Sajnos az est bizonyos részének emlékei szürkébbek, mint szamár a ködben, lehetnének, még sincsenek… „Soha többé nem iszom, de tényleg!”
Kitől kérdezze meg, mi történt? Nem kérdezi, attól, aki tudná, attól meg nagyon ciki. Inkább bocsánatot kér a „lehethogytettemvalamiért”. Pedig nem is történt semmi. Pali nem inzultálta az asztaltársaságot, nem köpött le senkit, és nem provokált ki majdnem verekedést sem. S Pali bár még ezt nem tudja, sőt ebben a pillanatban is azt gondolja, hogy neki talán el kellene bujdosnia. Kedves Pali, tudd meg, hogy akkor és ott nem történt semmi, csak bocsánatkérésedre kaptál egy választ, mit sajnos komolyan vettél, így egy meg nem értett poén áldozatává váltál.
