Özvegy Kovácsné nem volt a léha asszonyságok közül való, mégis folyamatos beszédtémát generált a sarki ivóban, ahol a falubeli férfi felnőtt lakosság rendszerint időzött. Mármint az a réteg, ki nem dolgozott, s idejét söröspoharak emelgetésével és kártyalapok csapdosásával ütötte agyon. Hiába volt kint metszeni, ásni, vetni, betakarítani való idő, bent erősebb volt az ivótársi szövetség, s otthagyhatatlan a pletyka zamata.
„Asszonymunka!” - rikkantották be jóleső elégedettséggel a nagy kerttel, gazdasággal kínlódó Kovácsnénak, amikor látták, hogy az ás vagy épp kazlat rak. Igaz, de azért mégiscsak kikelt tavasszal a vetemény, s bőséggel rakatták tele csíkos szatyrukat nyáron tökkel, krumplival, annak reményében, hátha – fogadást nyerve – bejutnak hozzá. De hasztalan nyomogatták a kilincsét, mentek volna kocanézőbe, malacvételre, csak vicsorgó kutyafejek fogadták a hívatlanokat. Kínjukban már csatornáját szaggatták, ablakát köpdösték.
Ez különösen az egyik, utcájában lakó jómadárnak volt szokása, ki biciklijével az asszony ablaka előtt járt el, negyven éve szigorúan a járdán, amióta csak Kovácsék a faluba költöztek. Az akkori rossz földút helyett ma már mindenhol aszfalt fut, de ez a szomszéd csak a járdán közlekedik, ez épp annyira biztos, mint amennyire az, hogy mindig a kocsmából, s mindig részegen érkezik, s – indulási helyéről bátorságot merítve – kötözködik azzal, aki az útjába kerül. Jó pár haragost szerzett már ezzel a módszerrel, mégis mindig ép bőrrel maradt, talán mert tudja, hogy a részegeket s a bolondokat a Teremtő valahogy mindig megóvja. Nem is kapott senkitől két nagy atyait soha, ugyanis annyit senkinek nem ér, hogy ha épp pofozás közben száll ki belőle a hálni járó lélek, a dühítettet egy életre leültessék.
- Én tisztelem magát! – mondogatta borgőzös hangon, mikor Kovácsné egyedül maradt, de mert az asszonynak ez kevés volt az összebútorozáshoz, hamar a legősibb mesterség tisztes művelésében elaggott művelőjének lett titulálva, s ablakára hol ököllel ütött a kikosarazott kérő, hol ráköpött arra. Kovácsné meg cseppet sem leplezett undorral – ám az idő során egyre növekvő rutinnal – indult a felmosó vödör felé. Évek teltek el így. Aztán egy ugyanilyennek mondható alkalommal, minden látszólag különösebb indok nélkül – miután Kovácsné kiöntötte a mosóvizet – a disznóólba ment, egy vederbe jól megszedte, amit ott talált, s lovagja házának kilincsére, ablakára, kaputetejére vastagon rákente, majd elégedetten hazasétált, s várt. Csak másnap látott odaát mozgást, nagy szentségelések közt takarítva ajtót, ablakot.
Tudta is a szomszéd, nem jó a józanság, bátorságért se mehet, míg az árulkodó szag el nem száll, csak kinevetnék a cimborák, s ki tudja, Kovácsné az ablakból mit zúdítana rá. Pedig megfenyegethetné, ráuszíthatná az ivótársakat…
De valamiért nem tette mégsem. Talán mert tudja, hogy a Teremtő nem csak a részegeket s a bolondokat óvja, hanem a temperamentumos asszonyokat is, kik mindenre képesek.
