Amikor vége lett a nyárnak, úgy érezte, vége az életnek is. Úgy érezte, mintha bezárták volna a nyarat egy nagy kertbe, ő meg a rácson kívül maradt volna. Kiürültek az utcák, valahova eltűntek az emberek, begubózott mindenki. Teltek a hetek, hónapok, elmúlt az ősz, jött a tél. Belenyugodott a megváltoztathatatlanba, az idő múlásába és várta a tavaszt. Nem mintha azt annyira szerette volna, de akkor már legalább nyárelő illatok szállnak a levegőben. Elérkezett a február, amelyet rövidsége ellenére is a legundokabb hónapok egyikeként tartott számon. A reménytelen várakozás időszakának tekintette a februárt, soha nem lesz már vége ennek a nyavalyás időnek. Se nap, se zöld fű, se kék ég, csak szél, eső, és újra hó. Még áprilisban is eshet a hó, mondják az öregek és akkor már tényleg lemond mindenről. És akkor kisüt a nap… egy délelőttre. A hirtelen jött jó idő megcsalja az érzékeket, de a szervezetet nem tudja becsapni. Nyűgös, feszült, fejfájós emberek botorkálnak mindenfelé, de azért örülnek a nem várt napfénynek. ÉS itt mutatja meg magát a gonoszság. Ahogy érkezett, úgy megy a hirtelen jött enyheség és világosság. A fény magával viszi a színeket és az egyébként is levert embersereg eszébe ötlik, hogy még csak február vége van és még áprilisban is eshet.
