mocsár-pörjés józsef
Fotó: Gyulai Hírlap
Huszonöt évvel ezelőtt (is) készültünk a magyar költészet napjára. Egészen pontosan megfogalmazva, akkor még készültünk erre a napra. Április 11-ére mindig volt valami ötletünk. Leginkább őrült(nek tűnő) ötletek voltak azok. Ez persze minket nem zavart. Az azonban előfordult, hogy másokat megzavartunk kulturális „hóbortjainkkal”. Nem polgárpukkasztásnak szántuk azt, amit csináltunk. A szívünk vitt meg az alkotás vágya. Minden szó levegővétel volt egy megszülető vershez. Befejezetlen alkotás volt minden pillanat.
Különleges hely ez a város. Innen tényleg messze van minden, mégis itt megvan minden varázslat ahhoz, hogy például költő vagy író légy. Nem magamról beszélek. Én nem lettem egyik sem. Volt idő, hogy annak készültem, de gyönge voltam, elbuktam még a kezdetek kezdetén. Másoknak azonban sikerült.
Kukár Pista írta ebben a lapban a Gyulai Alkotókör (GYAK) tagjairól, hogy „jó sokáig szebbé, élhetőbbé tették a gyulai levegőt”. Ha valami nekem hiányzik ebből a városból, az pont ez. Az a huszonöt évvel ezelőtti „levegő”, amiben verseket szavaltunk a Kapushídon. Hiányzik az a testületi ülés, ahol a Cséfán nevű képviselő ügyrendi javaslatában „Az omlás virágai” GYAK-kötet betiltását követeli. Hiányzik az a tárlat is, amit az egykori Mészár-bolt helyén rendeztünk be néhány hétre, de amit az akkori polgármester néhány nap után be akart záratni egy politikai tartalmú alkotás miatt.
S a fene se tudja, hogy mindez miért a költészet napján jutott eszembe…, de versek vannak valahol.
