bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Szenvedélyem a sport. Szinte nincs olyan sportág, amit meg ne néznék. Gyermekkorom óta versengésben és a versengésnek élek. Szomorúan látom, hogy már-már kiveszőben van a játékosok egy kiemelkedő „faja”.
Minden csapatot velük azonosítanak, ők a gárda arcai, a támadások és a védelem irányítói. A karszalagot büszkén viselő kapitányok kasztja. A kapitány szóra egyetlen betonbiztos név ugrik be, Francesco Tottié. Az AS Roma vezéregyénisége, aki egész pályafutását a Farkasoknál töltötte. Hihetetlen játékintelligenciája és küzdeni tudása miatt méltán viselhette a hőn áhított El Capitano nevet.
A Wikipédia meghatározása szerint a csapatkapitányi tisztség elsősorban erkölcsi megbecsüléssel, egyben viszont magasabb erkölcsi követelményekkel is jár. A valóságban azonban ennél többről szól. Minden csapatnak kell, hogy legyen vezére, a kapitányok adják a gárda tartását, ők az együttes karjai, amikbe kapaszkodni lehet, a hangjai, amelyek mindenki füléhez eljutnak. Ők az együttes szívei, lelkei és nagybetűs vezérei.
A mai futballban azonban már nincsenek igazi kapitányok, nemzetközi szinten is csak pár olyan nevet tudunk mondani, akik kimerítik az El Capitano szó igazi tartalmát. A Real Madrid alakulatának szurkolójaként egyetlen név ugrik be, Sergio Ramos neve.
Ha kitekintünk a labdarúgáson kívülre, szinte ott sem találunk igazi csapatkapitányi idolt, a mai kor játékosmozgása nem alkalmas arra, hogy bevésődjön a klubhűség fogalma. A felgyorsult sportvilágban kivesznek a régi értékek, már nincsenek biztonságot nyújtó karok, mindenkihez elérő hangok. Kiveszett a klubhűség, elfogytak a kapitányok.
