Gyulai Hírlap - Égő ujjak

Akkora intenzitású boogie-woogie-ra, mint amekkorát kaptunk a várszínház kamaratermében, mi más is juthatna eszébe a velem egykorúnak, mint a szülők fiatalkori évei. Ilyenkor az ember előveszi a régi fotográfiákat, amin bő szoknyát viselő leányzók és nyakkendős fiatalemberek ropják a szvinget valamelyik klubhelyiség levegőtlen termében, sűrű egymásmellettiségben, tornacipőben, néha mezítláb.

Hogy az említettek mellett mi a feltűnő még ezeken a képeken? Például az, hogy mindenki táncol, még a botlábú is. Nem lötyög, nem ugrál, nem dobálja magát, hanem táncol. A sarokból pedig néhány kíváncsi apai és anyai szem figyeli-ügyeli a nagy szórakozást.

Elnézve Cynthiát, Ivettet, Metthew-t és Mickey-t, a november 19-i gyulai koncert négy profi táncosát, nekem a múltból még a doboztévék is előugrottak, amelyekben szintén ilyen zenét és táncot közvetítettek, ha éppen nem a pártpropaganda ment. Az adások lekötötték nézőiket, akik ha nem is álltak fel, hogy versenyt ropjanak a skatulyában látott fekete-fehér sztárokkal és bolhákkal, bár ez gyakran megtörtént, a műsor mellé pattogatott (100 százalékban természetes) kukoricát és/agy sonkás-sajtos szendvicset ettek, amihez sötétbarna szénsavas üdítőitalt ittak. Ezekben a percnyi jólétekben mindenki a tengeren túli földrészről álmodozott.

Aztán kicsit meglepődtem, amikor utánanéztem annak, mi is valójában a boogie-woogie. Nem részletezem, a tájékoztatót el lehet olvasni a világhálón. A történetből leginkább az fogott meg, hogy bizony egy nagyon régi műfajról van szó, hisz a hozzá kötődő őrület nem az 1950-es években robbant ki, hanem már 1910 előtt is lehetett hallani néhány zongoristát ebben a stílusban játszani.

Az egyik legkorábbi és legnépszerűbb slágert, Meade Lux Lewis szerzeményét, a Honky Tonk Train Blues-t 1927-ben rögzítették a Paramount Records-nál, 1930 márciusában pedig ki is adták. Nem tudhatom, hány magyarországi polgár számára vált elérhetővé akkoriban ez a korong, valamennyien viszont biztosan beszerezték. A Zongorista találkozó tűzről pattant tagjai, Nemes Zoltán (ének is), Dániel Balázs, Mezőfi István (dob) és a gyulai születésű Nagy Szabolcs, eljátszotta nekünk ezt a dalt.

Hogy mégis miért az ötvenes évek maradtak meg bennünk? Mert a boogie-woogie-hoz kapcsolódó szving a rock & roll elterjedésével ekkor vált népszerűvé Európában. Ilyen egyszerű a magyarázat.

Az esten számos ismert szám megtapsoltatta a közönséget, így az Égő ujjak is, amely végül beszámolónk címadója lett. És ha már szóba hoztam a televíziót, nem állom meg, hogy meg ne említsem az egykori sporthíradó szignálját, mivel Dániel Balázs találós kérdés formájában, szólistaként ezt meg is fejtette a publikummal. Amit még kiemelnék az elhangzott instrumentális, vokális kínálatból, az a Jimmy dorsey's boogie. Ezt csakis azért teszem, mert egy hölgy szerzeménye. Lehet, hogy csak elfogultságomban, de én a bluest is mindvégig kiéreztem a szintén afroamerikai fogantatású boogie-woogie mögül.

A gyulai Zongorista találkozó mi egyébbel érhetett volna véget, mint egy belevaló ráadással, és a reménnyel, hogy még jönni fognak ők ide!