Gyulai Hírlap - István, az országépítő

Kifejezetten jót tett nekem, hogy a napokban a Hunyadi-sorozatot „ízlelgettem”, s egy nappal a nándorfehérvári diadal évfordulója után egy újabb sorsfordító korszakot gondolhattam át – filozofálva a magyar történelem „európai kezdeteiről”. Egy országot alapítani, teremteni, igazgatni, bevezetni az európai kereszténységbe, széles körben elfogadtatni a legnagyobb felelősségek közé tartozik. Kevés akkora jelentőségű személy élt a magyar történelemben, mint István vagy Hunyadi. Kísérteties a párhuzam: sokat kaptak az utókortól, de talán még többet vesztettek életükben a hazáért. Családi szövetségek, barátságok, ellenségeskedések, csaták, hadjáratok, gyermekáldás és csecsemőhalál, belviszályok, külső fenyegetettség… Azt hiszem, erre mondjuk, hogy: nagy történelmi idők. (Vagy zivataros századok?)

Külön értéke és csavara a produkciónak a keretjáték: egy újgazdag, történelmi tablóképeket megrendelő mecénás (Horányi László) és egy tehetségét elpazaroló festő (Tege Antal) párbeszéde. Ironikus, ugyanakkor mélyen szimbolikus reflexió a történelem megrendelhetőségéről, reprezentálhatóságáról, minden áruba bocsátásáról, a szellem és a lélek el-/kiárulásáról. Tény, hogy a civilizációtörténet legnagyobb rákfenéje ma is a rousseau-i magántulajdon-felhalmozás, a modernkori kapitalizmus: minden és mindenki megvehető! A „képmegelevenítés” mint dramaturgiai szerkezet rafinált húzás: egyfajta vizuális és színpadi montázs, amely képes feloldani a történelmi idő lineáris logikáját. A „piktor” és megrendelője nem csupán narrátorai, hanem értelmezői is az elénk tárt ezeréves már-már önmagában is hungaricumnak számító drámának. Szó szerint a vászon mögé látunk be. A piktor a megfestett, történelmi tablóképek segítségével lelkesen és tiszteletteljesen mesél, a mecénás érdeklődést színlelve hallgat, kérdez, elemez és vonatkoztat, miközben a Barbie babája (Papp Barbara) álomba unatkozza magát, tökéletesen érdektelen és értetlen, fogalma sincs arról, mi a kultúra, ösztönlény, vegetatív hedonista. Jellemző, megfigyelhető, sokszor kiábrándító kontrasztja a kortárs társadalomnak, hogy aki kőgazdag, az nem ismeri a magaskultúrát (iskolái sincsenek hozzá), aki pedig messzemenően művelt, az a napi betevőért robotol, mint hétköznapi, „kulturális közmunkás”. Talán a feudalista éra csorba és kifacsart maradéka e kettősség, hogy nemesnek elég volt születni, ma pedig a hirtelen jött gazdagság veszi el az emberek eszét. Megjegyzem: tisztelet a kivételeknek, hiszen akadnak, akik becsületesen megdolgoztak a vagyonukért és áldoznak is a kultúra szent oltárán. Kiábrándító vége a darabnak, hogy a mecénás mégis a kultúradózer barbie-jára (szándékos kisbetű – sic!) hallgat, és a jelenben élés amőbaszintjét választja, nem gondolkodik történelmi távlatokan, most és itt akar élni!

A klasszikus történelmi szereposztásból Czitor Attila István-alakítása emelkedik ki (a darab végére felnőtté, az országépítésben éretté válik, jól érzékelhető e változás): uralkodói méltósága mellett megmutatja a hatalomgyakorlás morális dilemmáit is: rokonok kivégzése, koronakérés a pápától, szerelmi kapcsolat és kényszerházasság, utódlási kérdések. Bartus Gyula gyengélkedő Gézája és Lénárt László életerős (vizuálisan is kimagasló) Koppánya a patriarchális és pogány hagyomány utolsó képviselőiként a múlt erőterét sűrítik egybe (szintúgy Csurulya Csongor őrlődő Gyulája vagy Szabó Lajos lázadó természetű Vazulja). Ezzel szemben Kiss Viktória idegenszívű Gizellája, a Bozsó József formálta Vencellin (wasserburgi gróf), Wischer Johann hithű Anasztázius püspöke mind-mind a nyugati kultúra beemelésének tragikus figurái. A nőalakok – különösen Tarsoly Krisztina Saroltja (István törtszívű anyja) és Oláh Tánia Irénéje (Gyula felesége, István szenvedő szerelme) – karakteresen árnyalják a politikai, hatalmi játszmákat: nem díszítőelemei, hanem alakítói a történelmi folyamatoknak. A dráma kezdőképének modellt álló Kövesdi Kornélia (kezében karddal, tógával takarva) ennek összeképét nyújtja, Delacroix (A szabadság vezeti a népét) romantikus festményét juttatja eszembe. Külön említést érdemel még Csanád (Beszterczey Attila) szerepe, jelleme. A hatalom és túlélés embere, István tanácsosa, bizalmasa, nemzetségalapító ispán, aki Ajtony (Gerner Csaba) egykori vazallusa volt. Mégis ura ellen fordult, legyőzte, lefejezte: a legenda szerint Ajtony nyelvét a tarsolyába tette, csellel pedig száműzette Gyulát, hogy megszerezze annak feleségét, Zoét (Sziveri Emese). Kemény katona, rendíthetetlen stratéga, igazi intrikus.

A rendezés dinamikus, mégis gondosan szerkesztett: a jelenetek egymásba úszása, a fény- és hangkulisszák (Hatvani Balázs látványtervei és Varga Gábor zenéje) egyszerre idézik meg a középkor misztikumát és a kortárs installációs színház esztétikáját. Pataki András nem a történelmi hűséget fetisizálja, hanem a történelmi tapasztalat átélhetőségét keresi – és meg is találja. Ideális helyszíne mindennek a gyulai vár, amelyet eredeti Kós Károly grafikákkal (Varjúvár és/vagy óbudai református parókiafal) kiegészítve méltó, korhű utóérzést ért el a rendező. A történelmi tablóképek pedig egyfajta Benczúr Gyula-kópiaérzetet hagytak bennem.

A jelmezek (Vesztergombi Anikó munkái) szintén korhűek, de karakterformáló erővel is bírnak: a magyar nemzetségfők vagy Radla (Csomós Lajos), illetve a különféle követek (pl. bizánci, bolgár, kijevi) nem pusztán színesítik a színpadot, hanem a hatalmi hálózatok sokféleségét jelenítik meg. Radla sem magyar, egy bizonytalan életutú cseh katolikus főpap, akit a harmadik esztergomi érsekként tartanak számon. Az bizonyos, erős befolyással bírt István uralkodásának kezdeti szakaszában. E sok valós és hitelesen nemzetformáló személlyel „fűszerezve” a darab több mint történelmi tabló – gondolati tükör: vajon a nemzeti múlt ismerete segít-e eligazodni a jelen zűrzavarában? Elég-e jól ismerni a magyar történelem sorsfordító pillanatait, hogy abból tanulva újabb hibát ne kövessünk el? A kérdés ott lebeg minden képben, minden mondatban: mit kezd ma a magyar társadalom a történelmével? Tudunk-e Istvánnal, Koppánnyal, Vazullal, Gizellával vagy Sarolttal azonosulni anélkül, hogy mítoszba fullasztanánk őket? A darab válasza nem didaktikus, hanem sokértelmű – és éppen ettől színházként is kiválóan működik. Kosztümös, de mégis kortárs, tanít, de nem szájbarágósan magyaráz.

Zalán Tibor szövege egyszerre archaikus és mai, nyelve sűrű és rétegzett, tele szójátékokkal, filozófiai utalásokkal, kultúrpoénokkal. A színészek kimagasló szövegmondása teszi lehetővé, hogy a néző ne csak kövesse, hanem értse és értelmezze is a darab gondolati ívét. A 23 fős szereplőgárda minden tagja egyenletes színvonalon dolgozott, a kisebb szerepek is éltek, formálóik nem statiszták, hanem egy egyedi világ részesei voltak. Az István, az országépítő nemcsak történelmi emlékezés, hanem kortárs közéleti reflexió is. Kérdez, provokál, emlékeztet és felelősségre von. Ritka az ilyen sokszintű, intellektuálisan is gazdag színházi élmény. A Gyulai Várszínház bemutatója újabb bizonyítéka annak, hogy a múlt nem poros relikvia, hanem eleven kihívás – a színpadon és azon túl is. Rámutatott arra, hogy országot csak akkor lehet újjáépíteni, ha előbb felépítjük önmagunkat.