Gyulai Hírlap - Miért beteg a magyar vidék?

Köteles Lajos Miért beteg a magyar vidék? című kötetét mutatták be november 24-én a Mogyoróssy János Várpsi Könyvtár Simonyi termében.

Gyula városában mindig is különösen hangsúlyosnak tartották az értelmiségiek felelősségvállalását és a közösség szolgálatát. Köteles Lajos életműve, monumentális és igencsak hiánypótló könyve kiváló példa erre. A szerző 80. életévében is remek szellemi képességek birtokában gondolkodik a magyar vidék megmaradásáról, tökéletesen megértve, amikor József Attila azt írta: „fecseg a felszin, hallgat a mély”. Egykor muzeológusként tevékenyen szolgálta a Munkácsy Mihály Múzeumot, majd a Békéscsabai Tanítóképző Főiskolán és a Körös Főiskolán dolgozott. A történettudomány kandidátusa, kutatási területe a magyar művelődéstörténet – különös tekintettel a vidéki társadalomszerkezet átalakulására. Főigazgatóként részt vett a Körös Főiskola „megmentésében” is. A békési tájhoz való kötődése ösztönös, a nemzetféltés regionális alapproblémáját tűpontosan fogalmazta meg: „amit elkezdünk, sosem visszük végig”. Bő egyórás előadása, elemzése és következtetései lehengerlően racionálisak voltak, ébresztőleg hatottak azokra, akik a magyar vidék sorsát nem a jó szerencsétől teszik függővé, s nem a sokak által „magyar Távol-Keletként” emlegetett „sötét Békésben” szeretnének élni.

A Rozsnyai Katalin szerkesztésében megjelent, vaskos és olvasmányos kötet 75 írásból álló gyűjtemény: publicisztikák, történeti tanulmányok és emlékezések sorozata, amelyek egy teljes évszázadon keresztül ívelnek. A mű dióhéjban generációk küzdelmét mutatja be a sorsuk jobbá tételéért, miközben a parasztpolgárság felemelkedése és bukása, a tanyavilág élhetőségének csökkenő ereje, a mezővárosok ellehetetlenítése, a lovas hajdúság eltűnése, a folyószabályozások és a vasútépítési láz személetváltó korszakai egyaránt megjelennek benne. Az előadást kísérő diasorban további érdekességek, összefoglaló ábrák, a vidéket más-más szemszögből bemutató kordokumentumok kerültek elő: a Csörsz-árokrendszer jelentősége, a Tomka-féle térkép elemzése, a XVI. századi Gyula a Matthias Zündt-metszeten, a parasztköztársaságok letűnt világa, a több ezer polgári egylet és önképzőkör szerepe, valamint a társadalmi modernizáció megakasztott folyamatai.

A leghangsúlyosabb mondatok a vidékmentés kihívásainak elemzése és a rendszerváltás következményeinek dilemmái körül formálódtak meg. A szerző az újkapitalista berendezkedésről, a globalizációról, az Európai Unióhoz való alkalmazkodás következményeiről is meglehetősen logikusan nyilatkozott: a hazai társadalom a rendszerváltás utáni évtizedben túlközpontosított állammal, elszegényedő közösségekkel, növekvő területi különbségekkel és beszűkült politikai mozgástérrel küzdött. Külön kiemelte, hogy a hazai gazdaság az EU átlagos növekedési ütemétől leszakadt, a vidéki térségekben a társadalmi mobilitás drámaian beszűkült. A mezőgazdasági nagyüzemek felbomlása, a kárpótlás és privatizáció anomáliái egész társadalmi rétegeket „ástak alá”, a fejlődés megtorpant, az osztálykülönbségek kiélesedtek.

Köteles rendszerezése szerint a Viharsarkot az elmúlt 100 évben apokaliptikus „tíz csapás” érte. Ezek tulajdonképpen a Békés-Bánát–Alföld régió történelmi, társadalmi, gazdasági és művelődéstörténeti traumái. 1. A török pusztítás, amely szétszaggatta a korábbi településszerkezetet, és elsorvasztotta a térség európai fejlődési útját. 2. Trianon, amely feldarabolta a gazdasági-kulturális egységet alkotó nagyrégiót, és a határ mögé szakította a természetes centrumokat. 3. A második világháború és a totális diktatúrák társadalmi veszteségei: a tőkeerős zsidóság elhurcolása, az agráriumban jártas németek kitelepítése, az iparos szlovákok betelepítése, a térségben kialakult, erősödő polgári réteg szisztematikus felszámolása. 4. Az 1949–50-es megyerendezés, amely mesterségesen kapcsolt össze eltérő fejlettségű kistérségeket, súlyos strukturális hátrányt okozva (ebben „esett el” Gyula megyeszékhelyi státusza is: 54 településből négy maradt a vonzáskörzetében). 5. A mezőgazdasági válság és a falvak tömeges elszegényedése, különösen a határ menti vidéken: a fiatalok elvándoroltak, a falvak önfenntartó ereje összeomlott. 6. A szocializmus évtizedei, a kollektivizálás és a nagybirtok–tsz-rendszer kialakítása – amely ugyan modernizációt és rövid ideig fellendülést hozott, de felszámolta a hagyományos parasztgazdálkodáson alapuló közösségi struktúrákat. 7. A rendszerváltás utáni szélsőséges lokálpatriotizmus (madáchosan: „Kutyáknak harca ez egy konc felett”): a közösségi érdekek helyett kicsinyes rivalizálás alakult ki a vezető rétegben. 8. A gyorsan változó világhoz való alkalmazkodás kudarca: az „emberi tőke” hiánya, a képzettségi szint alacsonysága, a felsőfokú végzettségűek elvándorlása. 9. A történelmi igazságtételként értelmezett kárpótlás következményei: a nagybirtokok szétesése után életképtelen törpebirtokrendszer jött létre; a tsz-ek felszámolása társadalmi rétegeket taszított mélyszegénységbe. 10. A helyi elit felkészületlensége és a társadalmi közöny: a rendszerváltás nyertesei nem tudtak valódi modernizációs programot létrehozni, a közösségek identitása és önszerveződése szétesett. A legszomorúbb, hogy látszólag ez senkit sem zavart, hovatovább senkit sem érdekelt. Noha voltak próbálkozások a vidék elemző bemutatására (pl. Féja Géza szokatlanul alapos leírása a trianoni határképzés után magára maradt Gyuláról a Viharsarok című 1937-es kötetben), de sokszor ezek megmaradtak a „pusztaromantikánál” (a gatyás  parasztok, lázadó agrárproletárok világánál).

A történész kiemelte: „a magyar társadalom fejlődése szervetlen, mint Kőműves Kelemennél, mindig lebontjuk, amit felépítünk”. Tanulságos volt hallgatni, hogy Köteles szerint a városok gyarmatosították a falvakat, a kisebbségek romló helyzete időzített bombaként nehezedik a vidéki valóságra, az egyházi iskolák bizony erősítik a szegregációt, az uniós támogatások aránytalan szétosztása torzítja a fejlesztéseket. A térségünk demográfiai helyzete szintúgy tragikus: 1980 óta közel 100 ezer ember hagyta el Békés vármegyét, a települések 70%-a mára elöregedett korfát mutat, a megkérdezett maturandus fiatalok 45%-a külföldön képzeli el a jövőjét. A negatív demográfiai prognózisok településenként erősítik  a félelmet, a vidék „haldoklik”. Ehhez társul még, hogy az életbiztonság szintje alacsony, a vármegye „morálstatisztikája” siralmas – vélekedett. A közel 50%-os élelmiszer-infláció mellett az öntözőrendszerek – komoly agroökológiai tanulmányok ellenére történő – „beszántása”, a svájci valutaindexálás megszüntetése súlyos agrár- és nyugdíjrendszeri visszaesést okozott – fejtette ki.

Az alapkérdések tehát adottak: mi kell a vidék újraéledéséhez? Mitől volt egykor életerős a vidék? Hová tűnt ez az életerő? Mi kell a feltámadáshoz? A találkozó lezárásaként hallott válasz szerint a fejlődés három alapfeltétele az egyéni szabadság, a közösségi szabadság és az önigazgatás. Egyértelmű, hogy a magyar vidéket újjá kell szervezni, alulról építkező társadalmi rendszerváltásra van szükség, amely folyamat elindult az egyes tanácsi hatáskörök módosításáról szóló 1972. évi 21. törvényerejű rendelettel, de a decentralizáció hamar megtorpant. A szerző véleménye szerint ugyanígy ígéretes előrelépés volt a 1985. évi VII. törvény (A népgazdaság hetedik ötéves tervéről), amelyet a rendszerváltás írt felül. Az alapprobléma az, hogy a társadalmi közöny és a szegénység három évtized alatt újratermelte önmagát, éppen ezek miatt a végkövetkeztetésben a megjósolható csavar, hogy a vidék felemelése mégsem csak szűk területi érdek, hanem nemzeti ügy – egyéni sorsokból épülő kollektív változás és közös felelősséggel járó, több évtizedes vállalkozás!