pomázi ferenc
Fotó: Gyulai Hírlap
Éhemet csillapítandó a párommal beültünk városunk egyik éttermébe. Az ajtóval szemben ültünk le, mert édesapám arra tanított, hogy soha ne üljek az ajtónak háttal. Akaratlanul is az érkezőket figyeltem. Furcsa volt számomra, hogy a bejövő párok, családok élén – két kivételtől eltekintve – nem a férfi volt, hanem a nő. Hadd kapja ő az első pofont, sörösüveget! Tudom, ma már nem annyira veszélyes étteremben étkezni, de az illem azért csak illem.
Még tovább nézelődvén szomorúan láttam, hogy a jelen lévő férfiak közül senkinek nem jutott eszébe, hogy társaságának hölgy tagjairól lesegítse a kabátot, és kihúzza nekik a széket. Az sem jutott eszükbe, hogy egy férfi addig nem ül le, amíg a társaságában lévő hölgyek mindegyike helyet nem foglalt. Tudom, van, akinek ez arcoskodás, de senkinek a kedvéért nem vagyok hajlandó engedni a konzervativizmusomból!
Messzire nyúlnak az illem határai, hiszen – gyermeklányaink által – azt fogjuk a nőktől kapni, amit beléjük plántálunk. A nő teszi a férfit férfivá, és a férfiak által válik a nő nővé.
A nők iránti tisztelet nem függ össze a nőnappal. Emlékszem, édesanyám március 8-án, a munkahelyéről hazaérve az ott kapott piros szegfűt teátrálisan a televízió mellé tette egy vázába, hogy meccsnézés közben édesapám is lássa. A kommentár csak annyi volt, hogy szivikém, ma van a nemzetközi nőnap. Édesapám pár másodperc elteltével megjegyezte, hogy szivikém, te nem vagy nemzetközi. Ezzel letudtuk egy életre a nőnapot. A nők iránti tiszteletet viszont nem!
