Bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Alapvetően nyugodt embernek tartom magam, bár vannak pillanatok, amikor nagyon szívesen hagynám eluralkodni magamon a sötét erő energiáját.
Kis hazánkban a jól megszokott rend az, hogy a menetjegyet megvásárló emberek szinte halálos rettegéssel szedik a lábukat a szűk folyosón, hogy még idejében le tudjanak huppanni a biztonságot jelentő ülések valamelyikébe. Amennyiben ezt nem teszik meg, részesei lehetnek egy közös nemzeti játéknak, a sportos nemzet hétköznapi túlélőshow-jának.
A személyszállító vállalat kapitányainak nagy része ugyanis az utolsó jegy kiadása után azonnal a gázpedálra helyezi kis lábacskáját, és nekiindul. Nem törődik azzal, hogy utasai még nem értek a helyükre, nem kulcsoltak bele kapaszkodóikba, vagy nem fogták meg egymás kezét. Jön a gázfröccs, és tisztességben megőszült anyókák, tisztes úriemberek és kamaszok kezdik meg űrszimulációra hajazó mozgásukat, amelyben a judosport legszebb elemeit mutatják be, hogy tompítsák a hirtelen gyorsulás miatt fellépő erőhatások következményeit.
Egy nagyon kedves barátom, mentorom szokta mondani, hogy mindig kérd el a legjobbat, ami jár. Ne hagyd magad a sarokba állítani! Amikor kifizetem az utazás miatt rám kiszabott teljes árú menetjegyet, akkor teljesen jogosan várom el, hogy mindennel kiszolgáljanak. Legyen LED-es kijelző, legalább le lehessen húzni az ablakot, ne legyen a járműnek fülsiketítő hangja, télen legyen fűtés, és azt is szeretném, hogy a kedves kapitány várja meg, amíg elfoglalom a helyemet.
Rohanó világban élünk, de ezt a fél percet adjuk meg az utasoknak!
Vagy nincs idő?
