sárik péter
Fotó: Kiss Zoltán
Kicsit személyes vizekre evezek azzal, hogy a meghívottak záró számával, Antonio Carlos Jobim egyik bossa novájával kezdem beszámolómat, számomra ugyanis ez a dal jelentette az est fénypontját. A muzsikus életművével és dallamvilágával évekkel ezelőtt találkoztam, amikor hosszabb időn át tanulmányoztam a brazil művészetet, ezen belül pedig a Tropicália mozgalmat, amely igencsak meghatározta a dél-amerikai ország képzőművészeti, irodalmi és zenei életét az 1960-as években. És bár Carlos Jobim csak közvetetten kapcsolódik a felforgató, alternatív irányzathoz, az általa leginkább képviselt bossa nova elterjedése sok szállal fűződik az említett tropikalizmushoz. Így hát értékrendem szerint ennél jobb befejezést nem is kaphattunk ezen az esten, amely végül is a jazz simulékonyságáról, hajlékonyságáról és befogadókészségéről szólt.
A Gyulán előadott műsor anyagát a trió nyolc év tapasztalataiból állította össze, abból az alapötletből kiindulva, hogy miért is ne teljesítsék hallgatóságuk kívánságait, hisz a jazz egy olyan műfaj, amely mindenféle dalt közvetíteni képes. Kezdetben azt gondolták, lesz majd belőle egy-két koncert, utána pedig lezárhatják a sort, de nem így történt. Harmadik lemezük a közeljövőben fog megjelenni, és a korábbiakhoz képest kizárólag magyar szerzemények szerepelnek rajta.
A Gyulai Várszínház Kamaratermében a Fonogram-díjjal 2014-ben elismert albumjukról adták elő az 1980–90-es évek külföldi popslágereit, ezzel vezették vissza a publikumot azokba az időkbe, amikor még táncolni lehetett az osztálybulikon, párban is, mert volt, mire. Szőke Nikoletta meg is fogalmazta, azért tartották fontosnak ezt a látszólagos mellékszálat, mert az emlékek azok, amelyek fiatalon tartanak valamennyiünket, a zene pedig képes arra, hogy összehozza a legkülönfélébb embereket.
Fotó: Kiss Zoltán
Ezen gondolatok jegyében játszotta el nekünk az együttes a Forever Young-ot az Alphaville-től, a Sweet Dreams-t az Eurythmics-től, majd felcsendült Bridget Jones naplójából a Your love is king. Utóbbi már csak azért is, mert Sárik Péter száztizenötször nézte meg hordozóját, a filmet, amikor nyelvet tanult. Mint mondta, öröm volt számára, amikor egyszer valaki a publikumból ezt a dalt kérte tőlük.
A csaknem kétórás koncerten váratlan fordulatok is bekövetkeztek, hisz előkerült a tarsolyból egy terápiás célzatú szám is, fura módon pont a tragikus véget ért Amy Winehouse-tól, a jól ismert I said, no, no, no című. Ennek refrénjébe és központi üzenetébe kellett bekapcsolódnunk, hogy kifújjuk magunkat, és levetkőzzük messze földön ismert magyar feszültségeinket (de nem sikerült!). Aztán arra is kaptunk lehetőséget, hogy napjaink zajában jobban odafigyeljünk a csendre, s megértsük: a nagy dolgok maguktól adódnak, de mindennapjaink apró villanásokból, sikerekből tevődnek össze, amelyek mellett nem szabad közönyösen elmennünk. Ehhez nyújtott támpontot a Sound of Silence.
A Jazzkívánságműsor 2 feat. Micheller Myrtill korongra mindezek mellett a Virtual Insanity, az I Believe I Can Fly átdolgozása, valamint egy Queen-nóta is felfért, az eredeti kompozícióhoz hasonlító, tőle mégis eltérő változatban. Ebből a válogatásból is kaptunk ízelítőt.
A gyulai zenei eseményen Sárik Péter zongorán, Fonay Tibor, akivel egy másik formációban a nyári jazzfesztiválon is találkozhattunk, bőgőn virtuskodott, Gálfi Attila pedig a dobot kezelte mesterien. A határozott énekhangot, mint tudjuk, Szőke Nikoletta biztosította hozzá.
