Mocsár-Pörjés József
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
A magam részéről Lalira gyanakodtam először. Nem vagyok egy Hercule Poirot, de alapos gyanúm volt afelől, hogy sportszerkesztőnk állhat az eltűnések hátterében. Sorban és egyenként megkérdeztem a kollégákat, hogy ki mit tud a dologról. Érdemi információt azonban senkitől sem kaptam, mindenki tagadott és csak találgatott.
Nyáron volt egy hasonló esetünk, akkor az egyik kamera töltője szívódott fel. Fél év után lett meg a cucc. Gyanakvásaink akkor is voltak. Az egyik gyanúsított Peti volt, aki egy nyaralásra vitte magával a technikát. Logikus volt feltételezni, hogy a töltőjét elhagyta, a cselekményt pedig eltitkolta. Ő azonban folytonos tagadásban volt, bizonyítékunk pedig nem volt ellene. Végül kiderült, hogy Enci volt a ludas, rá egyikünk sem gondolt.
Most ez az új esemény tartja izgalomban a csapatot. Szerkesztőségi ülésen tettem fel újra a detektívkérdést. Tapintani lehetett a feszültséget a levegőben, ahogy körbeültük az irodai asztalt. Mindenki jelen volt, mindenki gyanús volt. Tagadásban voltak a kollégák, senki nem akarta magára vállalni ezt a kínos ügyet.
Pókerarcok szegeződtek rám. Semmi gyanús mozdulat, semmi ideges levegővétel, semmi árulkodó jel nem volt az asztalnál. A statikus nonverbalitás leple alatt rejtőzködött mindenki. Taktikát váltottam, megkérdeztem, hogy ki kire gyanakszik? Egyöntetűen néztünk Lalira, aki nemrégiben költözött frissen bérelt lakásába, amit ugye részben be is kellett rendeznie. Teljesen logikus volt mindannyiunk részéről az a feltételezés, hogy ő „vette kölcsön”, vitte haza a szerkesztőség konyhájából, egy kivételével, az összes evőkanalat. :)
