bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Minden gyermek életében kiszámítható szakaszokban bukkannak fel a rajzfilmek. Nincs ez máshogyan nálunk sem. Kezdtük az egészen kicsiknek való mókás mesékkel, dalokkal és versekkel. Tudtuk, hogy jönni fog a gőzmozdonyos, mindenkit megmentő kutyusos korszak, majd elérkezünk a szuperhősös korszakhoz. Ezután jönnek majd a keményebb mesének ígérkező ninjás, Star Wars-mesék, majd így érkezünk el egy nap az én általam is nagyon várt G.I. Joe-sorozathoz.
Arra azonban mindig nagyon ügyeltünk, hogy minden este felolvasós esti mesével búcsúztassuk a napot. Erre csak egy könyv létezett a kisfiam számára, mégpedig a Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról című kötet. Gyakorlatilag semmi más könyv nem tudta eddig lefoglalni gyermekemet, egészen mostanáig.
Történt ugyanis, hogy „szerelmes” lett. Mégpedig nem egy újhullámot képviselő kötetbe vagy valami nagyfiús mesekönyvbe, hanem a Mazsola és Tádéba. Az 1960-as években íródott mesekönyv és a két csintalan állatka története megigézte életem legfontosabb szereplőjét. Az első dolgunk az volt, hogy beiratkoztunk a fürdőváros könyvtárába, és máris kezünkben tarthattuk az örökbecsű darabot. Kristófnak annyira tetszettek a vicces történetek, hogy ezzel a könyvvel vonult esti szundikálásra is. Ha tehetnénk, minden este abból olvasnánk egymásnak, hiszen rosszcsontsága már kívülről fújja az összes történetet. Amikor egyszer-egyszer szándékosan félreolvasom a szöveget, vagy beletoldok egy-két mondatot, azonnal kijavít. A Mazsola és Tádé intézmény lett nálunk, beszélgetéseink első számú témája.
Milyen érdekes! Vajon az írónő gondolt arra, hogy 2017-ben egy apa és kisfia pont erről a műről fog nevetgélve beszélgetni?
