Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Csak kétféle ember létezik: váradi és nemváradi

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Gurzó K. Enikő • KULTÚRA • 2017. október 28. 20:00
Csak kétféle ember létezik: váradi és nemváradi
Szűcs László értelmezte Gyulán a lokálpatriotizmust

Hasonlítani lehet ugyan a gyulaisághoz, ám mégsem olyan. A váradiság még olyanabb. De hogy milyen is valójában, és mihez viszonyítva olyan, amilyen, mihez mérten elemezhetjük, senki sem tudja pontosan. A múlt, a jelen és a jövő Váradjáról és váradiságáról Szűcs László újságíró, költő beszélt a Mogyoróssy János könyvtárban. A Várad folyóirat főszerkesztője a Boróka egyesület meghívására október 27-én tartott előadást Gyulán, ahol végszóként kimondta: a jelen váradisága a mérvadó.

____Eredeti-GYHRCSD009.jpg

szűcs lászló újságíró, költő a mogyoróssy könyvtárban

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

A váradiak lokálpatriotizmusa meglehetősen hagyományos

Amikor Bokor Ildikó másfél, két hónapja azzal a kérelemmel kereste meg, hogy tartson egy előadást Gyulán, nem igazán tudta, miről lehetne, hisz ő főállásban újságszerkesztő, másodállásban költő, amennyiben megengedik ezt számára a lapok, mondta bevezetőjében Szűcs László. Előadást ugyan tartott már elégszer, amíg működött az Ady Endre Sajtókollégium, a váradi újságíró iskola, amiből kiindulva arra gondolt, a legkönnyebb az lenne számára, ha a sajtó műfajairól beszélne. De hát ez nem lehetett cél, úgyhogy elvetette.

Amit még jól ismer, az Nagyvárad tömegkommunikációjának közelmúltja. Ebbe gyakorlatilag a forradalom napjaiban kapcsolódott bele. Az 1980-as években ugyanis áttelepült Magyarországra, siófoki lakóssá vált. Amikor 1989-ben kitört a romániai trónfosztás, egy pesti lapnál dolgozott. Megkérdezték, nem-e írna egy tudósítást az eseményekről. És mivel lehetőséget látott a feladatban, megírt egyet. Aztán még egyet. Lassanként a sajtóélet is beindult Nagyváradon, ezért otthon maradt, nem volt már kedve visszamenni a fővárosba. Ez annak is köszönhető, magyarázta Szűcs László, hogy nagyon rövid ideig élt Budapesten, tehát gyökeret nem ereszthetett, és igazából nem is szerette a várost.

Harmadsorban… A macskatartás mindennapjairól is tarthatott volna értekezést, mivel baráti köre cicabolondként tartja számon. Ám aki hozzá hasonlóan szereti a kis dorombolókat, annak erről fölösleges bármit is mondani, újat úgysem lehet. Másnak meg nem érdemes.

Egyik este azonban, amikor már nagyon sürgősen címet kellett adnia a gyulai fellépésnek, és éppen hazafelé tartott a váradi Petőfi parkon át, a hársfák alatt megcsapta a nagyváradiság levegője.

Ezzel a váradisággal összefüggésben érdekes, magyarázta Szűcs László, hogy Ady Endrének egyetlen olyan verse van, ami Váradon született és Váraddal függ össze (mert a Körös-parti városban ő elsősorban újságíróként érvényesült). Ebben a költeményében említi a hársfasort. Igaz, a Kanonok-sorit.

 

A váradi elsősorban váradi, aztán partiumi, de semmiképp sem erdélyi

Szűcs László két olyan versét is felolvasta, amelyben megjelenik a váradiság. Az egyik egy klasszikus értelemben vett költemény (Altató), a másik (Huszonöt mondat) huszonöt sor, huszonöt költői szándékú mondat, amit akkor fogalmazott meg, amikor a marosvásárhelyi Látó folyóirat 25 éves lett.

Aztán megjegyezte, a váradiaknak nem nagyon tetszik, amikor erdélyinek nevezik őket, ők ugyanis nem tekintik magukat erdélyinek, inkább a partiumit használják definícióként. Erdély az, ami a Királyhágón túl van, mutatott rá az előadó. A történelmi és a földrajzi különbségeken túl ez határozottan érződik, a beszélt nyelvben és a gondolkodásban egyaránt. Egy szatmári, vagy akár egy hajdú-bihari például sokkal közelebb áll a váradihoz, mint a székely. Az elmúlt közel száz év nyilván változtatott ezen, és ilyen értelemben el lehet valamelyest fogadni, hogy a teljes határon túli részt leerdélyizik.

De… A temesváriak is ragaszkodnak ahhoz, hogy ők bánságiak, nem pedig erdélyiek. Hisz sosem voltak azok, sosem éltek Erdélyben. Irányadó ebből a szemszögből az is, hogy Szatmárnémeti legnagyobb ünnepe a Partiumi Magyar Napok. Sőt, a szatmári, partiumi lokálpatriotizmus már odáig jutott, hogy a régió zászlaját is megalkották. A partiumi zászlót, amin lehetne vitatkozni, mivel ez is előzmények nélküli. A térségnek ugyanis sosem volt saját zászlaja. Van-e értelme akkor annak, hogy most csináltunk neki is egyet?, tette fel a kérdést Szűcs László.

 

A váradisághoz ma már hozzátartozik, hogy mások is ülnek a villamoson

A váradisággal kapcsolatban muszáj egy kis történelemleckét tartani, vélte Szűcs László, és hozzátette: amikor váradiságról beszélünk, azt gondoljuk, hogy ez egy folyamatosan épülő érzet. Szent Lászlóék megalapították a várost, aztán a barokk koron, Trianonon, a világháborúkon és a rendszerváltozásokon át lassan eljutott napjainkig. Ám ez már csak azért sem történhetett így, mert visszatekintve az elmúlt ezer évre nem beszélhetünk egyetlen Váradról.

Nagyvárad kialakulása picit hasonlít a Budapestére. A 19. század derekáig ugyanis hivatalosan Váradként emlegették, mígnem az Olaszi negyed egyesült az Újvárossal, és létrejött Nagyvárad. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb, mert korábban, a középkorban sok kisebb település létezett a vár körül, ezek forrtak idővel eggyé, teret, életet adtak valami újnak. Éppúgy, mint Gyulán. Furán hat tehát, amikor azt mondjuk, hogy Szent László alapította meg Nagyváradot. Nem csak a magyar elnevezése, a latin neve is jóval későbbi.

Ehhez az is hozzáadódik, hogy a város többször is teljesen elpusztult. Ahányszor ostrom indult ellene, annyiszor.

A megszakítás nélküli fejlődés a 17. századtól datálható. Amikor a katolikusok visszajöttek, akkor kezdtek felépülni a máig nevezetes épületek, beleértve a Kanonok-sort és a püspöki palotát. A 19. század második felétől pedig egy óriási gazdasági prosperálás indult meg. Ennek kapcsán ismét visszautalhatunk Gyulára.

Szűcs László kifejtette, nemrég az egyik nagyváradi politikus ismerőse megkérte, rázza egy kicsit gatyába egyik levelét. Ebben szerepelt a hagyományos váradiság mint meghatározás. Elgondolkodott ezért azon, melyik is lehet ez: a 17. századi, a 19. századi, vagy pedig a mai. Arra jutott: nem is biztos, hogy tudjuk, milyen is a váradiság. Hogy miért nem tudjuk?

A válaszhoz zárójelet kell nyitni, s kicsit másik irányba fordulni. Ugyanis gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy amikor a mai váradiságról beszélünk, úgy teszünk, mintha létezne egy város, amelyben csaknem kétszer annyi magyar lakik, mint Gyulán, azaz 60 ezer, rajtuk kívül viszont senki más nem. Holott összeszámolható még mellettük hozzávetőleg 130 ezer román. Tetszik, vagy nem, fáj, vagy nem, nem tehetünk úgy, mintha ők nem lennének ott. Hisz ott ülnek a villamoson, ugyanazon, amelyen mi.

 

Valóban ott ülnek, de egy másik fülkében

Megkérdeztek mai románokat, hogyan látják ők a váradiságot, részletezte okfejtését az est meghívottja. Olyanokat, akik alapvetően nem váradiak, hanem csak néhány éve költöztek oda. Nagyon érdekes válaszok születtek, kétharmad arányban pozitívak. Az egyik megszólított, aki Románia keleti részéből érkezett Váradra, azt mondta, neki az tetszik nagyon a városban, hogy a többsávos autóúton nem dudálnak rá, nem lökik be az árokba, ha elébük hajt. Mások nem tartják elég hazafinak, hogy a románok Hajdúszoboszlóra és Gyulára járnak fürödni, Debrecenbe vásárolni. Azt állítják, a hazafi nem tesz ilyet.

A kérdés tehát az, mennyire van átjárás, kommunikáció a két közösség között. Érdekes, hogy kulturális értelemben egyáltalán nincs. A munkahelyen, ahol a nemzetiségek összetalálkoznak, ott megvannak egymás mellett, de ez az egymás mellettiség kimerül a formalitásokban. A színházba járók sem látogatják egymás előadásait, annak ellenére, hogy most már feliratozzák a magyar produkciókat. Miközben Temesváron és Kolozsváron teljesen természetes, hogy a románok megnézik a magyar darabokat, és fordítva, Váradon nem. A temesvári magyar színházat például a román közönség tartja fent, hisz a város 5 százalékot kitevő magyarsága erre nem lenne képes. Nélkülük a teátrum megszűnne.

A váradiság román és magyar megítélése azért is más, mert nekünk, magyaroknak van mire visszatekintenünk, részletezte Szűcs László. Tetszik, vagy nem, a váradi románnak ennél sokkal kevesebb a visszatekintenivalója. Talán új jelenség, hogy a románok is a magukénak kezdik érezni azt a múltat, amihez túl sok közük nincs. Ez jó is, meg nem is.

Egyelőre közösnek tekintett érték a váradi vár, amelyik a maga nemében Románia egyik legfontosabb műemléke. Büszkék rá. Holott hát… Vagy a váradi szecesszió…  A váradi szecesszió is roppant sajátos, nagyon értékes épületeket kínál. Ezekre szintén nagyon büszkék. Noha ezzel is ugyanaz a helyzet, mint a várral, bőven Trianon előtti örökség, a magyar építészet- és művelődéstörténet része.

Jelenleg komoly épületrestaurációs program zajlik Váradon is, szép felújítások születnek, és ez jó, vagyis ez benne a jó. Az irodalomra ez a fajta kisajátítás még nem jellemző, bár fordítások már készülnek, Ady verseiből is.

 

Debrecen olyasmije Váradnak, mint Békéscsaba Gyulának, de valójában nincs vetélytársa

Réz Pál neves lapalapító, aki természetesen nagyváradi volt, vallotta, hogy kétféle ember létezik, váradi és nemváradi, előbbiek szerint ők vannak többen. Szűcs László kiemelte, nagyon sokszor bejön ez a mondat, ami nyilván annak, aki nem váradi, nem nagyon tetszik, de kifejezi azt a hozzáállást, ami a váradiakban létezik.

Váradnak nincsen olyan párja, akivel, amellyel nagyon ellentétben élne, mint például Gyula és Békéscsaba. Debrecen tekinthető egyfajta konkurensnek, de az az igazság, hogy a régmúltban Debrecen nem nagyon tudott labdába rúgni Váraddal szemben. A cívis város akkor jött be a képbe, amikor a reformáció egyik központjává tette. Ám Biharnak továbbra is Nagyvárad maradt a centruma. Berettyóújfaluval szemben ez még mindig érvényesül, hisz az újfalusiak a nagyváradi színház bérletesei, nem a debrecenié.

Meg kell azonban említeni, hogy a trianoni határvonal meghúzásával számos magyar települést tönkretettek, mert Nagyvárad elvesztésével piac nélkül maradtak. Nem volt már hol értékesíteniük termékeiket. Bizonyos falvak népe ugyanis a váradi piacra járt, nem a debrecenire.

Kialakulóban van viszont egy másik, ezzel ellentétes, vagy a korábbit feloldó tendencia. A nagyváradiak, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül ma Biharkeresztesen és környékén vesznek maguknak házat. Egyfelől azért, mert egy romániai kétszobás panellakás árán Magyarországon komfortos kertes ingatlant kapnak, másfelől pedig azon megfontolásból, hogy Biharkeresztesről negyed óra alatt beérnek a munkahelyükre, gyorsabban, mint Várad peremkerületeiről. És ha ez így van, akkor miért ne?

Érdekes a Várad–Budapest kapcsolat is, értékelte a főszerkesztő. Várad mindig megpróbált versenyezni Budapesttel. Amikor megjelent egy újdonság a fővárosban, az Váradnak is azonnal kellett. Nyilván ez csak a kívánság és az igény szintjén létezett, mert eséllyel vetélkedni a fővárossal nem tudott.

A másik irányban Kolozsvár volt az a nagyváros, amellyel megmérettethette erejét. Ám ezt nem mindig tette meg.

 

Várad egy operettváros, ahol időnként hamisan énekelnek

Az összejövetelen szó esett a dél felől észak felé haladó fejlődési irányvonalról is, amely már a határmódosításkor is meghatározó szerephez jutott. A tengely, amely sok mindent elrendezett, a közel másfél milliós, világvárosi sémákat követő, utánzó Temesvárnál kezdődik, a kevésbé gazdag Araddal, majd Nagyváraddal folytatódik, és végül Szatmárnémetiben ér végett. Utóbbi ugyan kevésbé fejlett, de a magyarság számarányát nézve a felsorolt települések között az első helyen áll. Ez is jól illusztrálja, hogy a fejlődési színt épp ellenkező a magyarok számarányával. Mert ahol erőteljesebb volt az iparosítás, ott a román betelepítés is intenzívebb lett. Nagyváradon az 1970-es évekig sikerült megőrizni a magyar többséget, nyomatékosította Szűcs László.

De miközben 1989-ben a legtöbb romániai nagyvárosban lövöldöztek, Nagyváradon járt a villamos, és a főtéren örömmámorukban az emberek a lambadát táncolták, mert akkor épp az volt a divat. Így nem igazán volt miről tudósítani. Az egyetlen harci cselekmény abban merült ki, hogy az egyik üzletből páran kölcsönvettek néhány üveg kedvcsinálót, hogy feltöltsenek a forradalmi hevületre.

Nagyváradról tehát lehet azt állítani, hogy a toleráns, hogy nyugodt, de azt is, negatív felhanggal, hogy csupán egy operettváros. Jóllehet, fölöttébb furcsa az az operett, amelyben játszania kell, mert a mű rendezője, az aktuális polgármester érezhetően szítja az etnikai ellentéteket, és főként a magyarok ellen hangolja a közvéleményt. Úgyhogy jelen pillanatban ilyen tekintetben Kolozsváron sokkal jobb a helyzet.

Jövőre lesz a gyulafehérvári nyilatkozat 100. évfordulója, amelyre teljes gőzzel készülnek a románok, jelezte Szűcs László. Óvatosan kellene ezért viselkednie mind a két félnek, mert a konfliktus benne van a levegőben.

A mindennapi emberek szintjén ellenben nincs valódi harag, vélte az előadó.

 

A jelen váradisága a mérvadó, akkor is, ha fájdalmas

A nagyváradi generációk nem alkotnak egységes társadalmat. Az idősek nem felejtenek, ragaszkodnak a múltjukhoz, a fiatalok viszont már nem akarnak emlékezni, egyre rugalmasabban, hajlékonyabban kezelik az állapotokat. Nekik már nincs is mit elfelejteniük.

Egy azonban biztos: a vár felújítására mindenki nagyon odafigyelt. Úgy irányultak rá a tekintetek, mint egy stratégiai beruházásra. Mindhiába. Mert a restaurált falak közé szlovák konzulátust költöztettek, ami önmagában is abszurdum, a magyart pedig megüti a guta. Mert hát minek is kellene szlovák konzulátus Váradra?

A főtér felújítása is indulatokat váltott ki, elsősorban a magyarokból, és csakis azért, mert változást eredményezett. Holott a múltban, a magyar időben csupán egy vásártér volt a mai korzó helyén, amely újabb arculatát 1921 után nyerte el. Ez valójában egy román stílusú, cirádás kinézet volt. De mégis az idősebbek fiatalságához tartozott, átalakításában ennek megcsonkítását, megszűntetését fájlalják sokan. A tömeg azonban jónak találja és a sajátjának érzi. Ez az, amin már nem lehet változtatni. Mert nem a régi, az elerőtlenedő, hanem a sokaság a fontos.

– A váradiságot mindig a jelen formálja, folyamatosan változik, sosem állandó. A jelen váradisága a meghatározó. A múlt is fontos, persze, de nekünk a jelennel kell foglalkoznunk – fogalmazott összefoglalójában Szűcs László.

Az elmondottakból számára a megélt valóság (a változásoktól való félelem) és az irodalmi kötődés a legfontosabb. A Holnaposok például, Ady újságírói munkássága, publicisztikájának végtelenül modern, portalan nyelvezete, Horváth Imre négysorosai és az Élő Várad, amely nem egyéb, mint öt fiatal költő mozgalma. Váradiságának jövőjét illetően Szűcs László azt szeretné, ha az unokája, aki még csak most kezdi az életet, nem Londonban és Ausztráliában teljesedne ki, nem ott alakítaná a jövőjét, hanem Nagyváradon. Számára tehát az unoka a váradiság. 

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)