Gyulai Hírlap - Hol a stukker?

Az előadás a Gyulai Várszínház és a Boróka Magyar–Székely Kulturális Egyesület közös rendezvényeként valósult meg a kamarateremben az Összetartozunk programsor keretében.

A kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum előadásában és Kolcsár József zseniális rendezésében Görgey Gábor eredetileg Komámasszony, hol a stukker?! (1969) című abszurd drámáját élvezhettük. Az élvezetnek számos válfaja van. Tulajdonképpen akkor üt egy színházi előadás, ha nem lehet hozzá semlegesen viszonyulni. Vagy felismerem, hogy a színpadon zajló eseménysor a jelen valóság torz formája, és értő nézőként ezt élvezem, vagy nem ismerem fel, és éretlenségemben szorongok. Jelen előadás viszont egyszerre motiválta a tudatos, (színház)értő énem, és a tudatalatti, egyre szorongóbb, kortárs énem, így ez az est egy valóban groteszk és maradandó élményhez vezetett, amelyből végül arra következtettem, hogy végül is élveztem. Noha nem szeretem, ha végig „ordítják” a darabot, de belátom, itt volt funkciója, hiszen a történet a mindenkori hatalommal és annak természetével foglalkozott.

Öt ember került egy zárt helyiségbe, egy börtöncellaszerű, szürke, betonfalas szobába, ahol csak egy toalett és egy tálalóablak, valamint négy szék, egy karokszék és egy kisasztal, egy női akt szobra vannak. Nem tudjuk, hogyan és miért kerültek oda hőseink. Az érkezőket az a kezdőkép fogadja, hogy Cuki úr (az alvilágból; Orbán Levente) fegyvert fog a többiekre: a méltóságosra (a nemesi származású katona: Kiss László); K. Müllerre (a polgári kisember: Lung László Zsolt); Kissre (az intellektuel: Barti Lehel András); Mártonra (a vidéki: Márton Lóránt). Az alvilági figurát (ahogy persze a többieket is) rögtön megismerjük ruházatáról: igazi huligán, fejkendővel, laza pólóval, farmerral. Azzal, hogy a nézők felé is fordítja a fegyverét, megteremti a kezdeti feszültségét és frusztrációt.

A történet egyszerű: ahogyan haladunk előre mindenki más-más világot, nézőpontot, társadalmi osztályt képviselve szólal meg. Noha a mögöttük bezárt ajtó kulcsa mindvégig – többször didaktikusan megvilágítva – ott lóg a falon, mégsem jutnak el odáig, hogy a világ legegyszerűbb módján EGYÜTT (!) MEGOLDÁST TALÁLJANAK, és kisétáljanak – békességgel. Rá kell döbbennünk, hogy valójában az igazi szabadság az ember szintjén sosem létezett, hiszen mindig valaki más kezébe került a hatalom, annak pedig esze ágában sincs szándékában továbblépni és igazi demokráciát teremteni, vagyis megoldani a rousseau-i problémát. A helyiségben egy stukker van kéznél, mondhatni kézről kézre jár, mindig máshoz „esik” közelebb. Ez a kulcs mellett a másik legfontosabb jelkép: a hatalomé. Tudjuk, akinél a fegyver, annál a hatalom. Mivel mindig más-más kezébe kerül, így végső soron, „mini ember tragédiája” következik be, amikor öt apró felvonáson át megtekinthetjük, hogyan nem vezet eredményre egyik társadalmi osztály, csoport felülkerekedése, vezető szerephez jutása sem: a hatalom természete ugyanis mindig elnyomó. Cuki alvilága eleve negatív előjellel indul, a gőg, a műveletlenség, a származástudat hiánya, a nincstelenségből és öndefiniálás képtelenségéből fakadó düh és az értelmetlen döntések halmaza jellemzi: azaz az anarchia. Az egykor dicső, mára letűnt, de újra felemelkedni kívánó nemességet a Méltóságos úr példázza. Az arisztokrácia hatalma azonban mindig egyfajta diktatórikus megnyilvánuláshoz vezet, amint hatalomhoz jut, militarista módon kíván rendet teremteni. Ha az alacsonyabb társadalmi rétegnek adjuk a hatalmat, akkor kommunizmusba torkollunk, olyan műparasztok irányítanának, mint Márton, akinek csak a föld a fontos, de nem a Méltóságos úr-féle feudalizmus alapján. Mindent odaadna a földért, hiszen mérhetetlenül földhözragadt, képletesen is, ennek ellenére a nacionalizmus egyetlen szerethető figurája, hiszen mégiscsak van benne valami bárgyú, szerethető népiesség, a kollektív tudattalanra ható örökölt magyar/székely humor. Többször megnyugtató konklúziót adhatna Kiss (beszélő név), akinek intellektuális gondolkodása, megfontolt, logikus, nyugodt beszéde a béke, a liberalizmus felé hajlana, de amint megkapja a hatalmat, ő is sajátos módon képzeli el az igazi szabadságot: mindenki egyért elv, elpusztítaná a korábbi elnyomókat, de ezzel semmivel nem lenne jobb náluk. A másik, nagy túlélő K. Müller lehetne, aki a legizgalmasabb szereplő, hiszen ő a mindenkori kisember kaméleontípusa, a legnagyobb köpönyegforgató, aki végtére mozgatja az eseményeket, noha minden éra alatt ön- és meghasonul. Mindig a saját irháját mentené, elhatárolódik vagy összefog a hatalommal, noha az soha nem kedvez neki (jelképesen: senki sem engedi, hogy kimenjen a toalettre).

A hatalom az emberiség történetének egyik legnagyobb rákfenéje. Szoktam mondani: a történelem sem szól másról, mint politikai és vallásháborút soráról, csak az ideológiák változnak, az emberi természet, a hatalomvágy soha! Abszurd és pofonütő rendezői végjáték, hogy a villanyt akkor oltják le, amikor eljutnak közösen az ajtóig a kulccsal. Senki sem tapsol, nem hisszük, hogy ez valóban a várva várt megoldás, hogy ilyen pofon…egyszerű. Ennél több fájdalom rakódott már tapasztalatból a szabadelvűbb színházba járók lelkére. Igazunk lesz: a villany feloltódik, taps, de közben Cuki ismét megkaparintja a fegyvert, és minden kezdődik elölről! Újra a kezdőkép merevedik ki a színpadon. A nézők nem mernek távozni, percek telnek el, mire megindulnak, a jelenet változatlan a színpadon, mindenki tanácstalan, értetlen, kínosan mosolyog, feszülten tántorog, bökdösi a másikat. A színpadon nincs mozgás… én és még néhányan kivárunk, várjuk az igazi csattanót. A rendezői szándékon kívül megérkezik: egy néző felmegy a színpadra, és kicsavarja a szoborrá meredt Cuki kezéből a fegyvert. Brutálisan tanulságos: ha nem beépített ember, akkor azért, ha meg igen, akkor azért. De azt gondolom, ezt talán már nem magyarázom meg…