MOCSÁR-PÖRJÉS JÓZSEF
Fotó: Gyulai Hírlap – Súr Enikő
Nem kívánok tejvitát nyitni. Valamelyik nap leginkább inni szerettem volna egy pohár tejet. Ez persze így nem egészen pontos, mert nem tejet, hanem tejeskávét szerettem volna inni. Mivel én jellemzően több tejjel, mint kávéval iszom a kávémat, ezért hetente legalább 1 liter tejet elfogyasztok otthon.
Tejvásárlási szokásom igen egyszerű: mindig ugyanazt a márkájú és zsírosságú laktózmentes tejet veszem. Ám ezúttal másként gondoltam. Nem a kedvezőbb ökológia lábnyom miatt, pusztán belső indíttatásból döntöttem úgy, hogy erre a hétre növényi tejet veszek magamnak. A bolti kínálattal semmi gond ma már, az árak azonban továbbra is az irreális tartományban járnak. Egy határozott gondolat fogalmazódott meg bennem a gusztusos csomagolású, literenként akár 1000 forintot is elérő tejitalok nézegetése közben: poshadjon rá arra, aki beárazta. A legolcsóbb is többe kerül 500 forintnál.
Egy laza sorváltással – irány a bolt másik vége – megvettem mindent, ami a házi növényi tejital készítéséhez kell. Tudniillik néhány éve birtokomban van egy magtejkészítő gép. Otthon 30 perc múlva már kortyoltam a friss, meleg mandulatejet. Mindennel együtt 70 forintomba se került az egy liternyi tej.
Vajon mitől és miért lesz a 70 forintos mandulatejből – nyilván nagyüzemi előállításban literje csomagolással együtt 50 forintba sincs – több mint 700 forintos? Hogy a fenébe van az, hogy évek óta csak nem akar olcsóbb lenni az a növényi tej? Persze értem én, ha akarom…, s ez nem tejvita, hanem árvita akart volna lenni.
