Haász János
Fotó: Gyulai Hírlap
Fülledt volt az éjszaka. Minden ablakot tárva-nyitva hagyott, a redőnyöket csak félig eresztette le, hogy a lakásban nappal felgyűlt hőség helyét átvehesse a friss éjszakai levegő. De a környező panelek is csak a hőséget sugározták, szinte érezte izzásukat. A forróság nem enyhült, csak párásabb lett a levegő benn is, és hűvös helyett bogarak árasztották el a szobáját. A friss éjszakai levegő most valahol máshol jár, gondolta.
És erről a lány is eszébe jutott. A lány, aki szintén máshol. Akinek pedig itt van a helye – nézett maga mögé, a szobába. Összegyűrt ágynemű nézett rá vissza, szemrehányón, magányosan. Pont olyan magányosan, mint amilyennek ő érezte magát.
Csak hát az ágyneműje mindössze néhány perce magányos, mióta csatakosra izzadt testtel kikelt az ágyból, átkozva a légkondi hiányát. Miközben a lány... A lány csak felbukkan néha, olyan, mint a hűvös szellő ezen a tikkasztó nyáron: jön, kisimogatja a takaróhoz hasonlóan összegyűrődött életét, felfrissíti, de mire megszokná, hogy ott van, már tovább is áll.
„Elmegyek, de tudod, én igazából mindig itt vagyok” – szokta mondogatni ilyenkor, amikor öltözködik, vissza abba a külsőbe, amit a világnak tartogat, abból, amit csak neki. És igen, ő érzi is ezt. Amikor magában beszél, ahogy a magány éveiben megszokta, akkor hozzá beszél. Ha becsukja a szemét, ott látja őt a karjában, a fürdőjében, az ágyában, ahogy mosolyog, mesél, nevet, pici kortyoktól is elpirulósra spiccesedik.
De hiába, most mégis egyedül érzi magát. Kimegy a konyhába, hosszasan kiengedi a csapot, de a víz csak nem lesz hideg. A poharát a pohara mellé teszi. „Ahol poharad van, ott otthonod is van”, jut eszébe. Visszamegy a szobába. Holdfény vetül az ágyára, szinte kettéhasítja, a nagy hőségben is mintha hidegen vetne árnyékokat a takaró ráncain, fejének a párnán hagyott nyomán.
Érzi, hogy a megivott víztől máris kiveri a testét a verejték. Tusolhatna, jut eszébe, aztán az, ahogy a lány tusolt, az utolsó alkalommal, mikor ott volt az elutazása előtt. Nagyot nyel, teste egy pillanatra megelevenedik, ahogy maga előtt látja ezt a képet, de ez tényleg csak egy pillanat. Aztán ismét belemar a magány. Elgondolkodik azon, milyen furcsa, hogy amikor egyedül van, sokkal kevésbé fáj ez az érzés, mint amikor már van valakije, akije mégsincs.
Ismét az ablakhoz lép, ki is dugja a fejét, hátha jobb lesz. Nem lesz. Felnéz a Holdra, arcát fürdeti a fényben. Szép kövér telihold van.
Elmosolyodik. Arra gondol, hogy a lány ilyenkor szokott a tengerparton sétálni. Arra gondol, hogy a tengerparton milyen gyönyörű a Hold, mennyivel erősebb a fénye, már csak azért is, mert a hullámok megduplázzák azt. Egy pillanat kell csak, és már nem is érzi hidegnek a fényt, már nem érzi magányosnak az éjszakát.
A lányra gondol. Eljátszik a gondolattal, hogy a tekintetét a Hold visszaveri, a langyos mediterrán nyárestére, a tengerpartra tükrözi. Oda, pont oda, ahol most a lány. És hogy épp akkor a lány is felnéz a Holdra, mert mindig felnéz. És hogy ott, a Holdon, a Hold fényében meglátják egymást, összeakad a tekintetük, összeakad, mint azon az első délutánon.
Nagyot sóhajt. És bár sosem így szokott, mert éjszaka a legkisebb fény is zavarja, most felhúzott redőnynél fekszik vissza az ágyba.
