Pomázi ferenc
Fotó: Gyulai Hírlap
„Nem tudhatom”, hogy március 15-én a Petőfi-szobornál évről évre megjelenő két-háromszáz polgártársam vajon mire gondol, amikor a Himnuszt vagy a Szózatot énekeljük. Kinek mit jelenthet ez az ünnep? Ünnep ez valójában, vagy csak a munkaszüneti öröm lengedezi át egyre-másra kihipózott agyunkat?
Számít-e még a „felszabadító” nemzeti érzés? Mikor feltűzzük a kokárdát, gondolunk-e a forradalom utáni iszonyú háború áldozataira? Át tudjuk-e érezni ezen tragédiáját a nemzetünknek, vagy a kényelmes feledés prostituálódó szövétnekébe burkolózva vonszoljuk magunkat tovább nemzedékről nemzedékre ezen a szent helyen, Kárpát hazánkban. Eszünkbe villan-e, hogy ennek a földnek minden rögét magyar vér áztatta? A bűnös hibáinkat vajon jóvá tudjuk-e tenni, hogy a gyilkos Habsburg fejére feltettük a Szent Koronát, és hogy Károlyi Mihályt megtűrtük, hogy átadja a kormányzást a proletárdiktatúrának? Gondolunk-e arra, hogy a ma emberének van-e dolga ez ügyben, vagy bízzuk idegenekre? Üzentek-e ezek a márciusi napok a mi nemzedékünknek, fogyó szüleinknek, fogyó önmagunknak és kevéske gyermekeinknek, unokáinknak? Ad-e tartást, hitet a múlt a mai tavaszokra? Feladat, munka, az van, tengernyi. Meg tudjuk még fogni egymás kezét, hisz jelentős dolgaink igen erősen közösek? Hívjuk el barátainkat, szomszédjainkat, mindazokat, akik valami oknál fogva március 14-én emlékeznek.
Többen kell lennünk, mert sajnos elment Petróczky Pisti, elment Baranyó Géza, Herjeczky Jancsi és még ki tudja hányan, kiket nem ismerhettünk. Helyettük kell azt a hitet gyakorolni és erősíteni, melyet magukban hordoztak a hazájuk iránt, mert bizton tudom: nekik üzent március!
