Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Farkas Mária, akit mindig felvillanyozott az iskola nyüzsgő világa

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Szávai Krisztina • INTERJÚ • 2016. január 04. 09:00
Farkas Mária, akit mindig felvillanyozott az iskola nyüzsgő világa
„Ma már nem is tudom elképzelni, hogy az eltelt évtizedeket máshol is eltölthettem volna, mint az iskolában”
Farkas Mária, az Erkel Ferenc gimnázium nevelési igazgatóhelyettese két rangos elismerés kíséretében fejezte be szakmai pályáját, vett búcsút az iskolától a 2014/2015-ös tanév végén. Több évtizedes pedagógiai munkájáért és szervezőtevékenységéért Gyula Város Oktatásáért kitüntetést vehetett át 2015. március 15-én Gyula város vezetésétől, az oktatási miniszter által adható szakmai elismerést, a Németh László-díjat pedig Czunyiné dr. Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkár adta át ünnepélyes keretek között 2015. június 5-én a gyermekek harmonikus személyiségformálásának érdekében végzett kiemelkedő szakmai munkájáért a gyulai tanárnőnek.
____Eredeti-GYHRCSD_0004.JPG

Farkas Mária

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

– A Gyula Város Oktatásáért adományozott kitüntetés a város, a polgárok, a közösség köszönete, a Németh László-díj a szakma nagyrabecsülésének jelképe. Mit jelentenek Önnek e jeles elismerések?

– Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam ezen. Úgy érzem, a március 15-én átvett elismerés sokkal nagyobb értéket képvisel számomra, mert igazából azoktól kaptam, akiket tanítottam, akiknek a gyerekeit tanítottam. Az a közösség ismerte el az eltelt évtizedekben végzett munkámat, ahol születtem, felnőttem, majd gimnazista lettem, s végül tanítottam, ezért a legnagyobb örömmel ez a köszönet tölt el. A másik díjat azért a pedagógiai tevékenységért kaptam, amit az elmúlt évtizedek alatt folytattam, mintegy külső szemlélőként ismerve el munkámat. Egy ilyen tekintélyes kitüntetés mindenki számára elismerést jelent.

– A tanári hivatást választotta. Volt-e családi indíttatás? Hogyan indult el a pályán?

– Nem volt családi indíttatás a tanári hivatás választása, de nagyon érdekesen alakult a pályám. Matematika-fizika tagozatra jártam az Erkel gimnáziumba, s volt egy magyartanárom, Kiss Anikó néni, aki annyira megszerettette velem a magyart, hogy megírtam Gyula város színháztörténetét egészen az 50-es évekig. Az Erkel Diákünnepeken kétszer kaptam aranyérmet ezért a munkámért. Számomra egyértelmű volt, bár a matematika-fizika tagozatos mivoltomból kevésbé, hogy magyar-történelem szakra jelentkeztem Budapestre, a bölcsészkarra. Színháztörténész szerettem volna lenni. Sajnos a felvételim nem sikerült, sokan jelentkeztünk és csak keveseket vettek fel. Édesapám azonban azt mondta, nem lógunk gyermekem, el kell menned dolgozni. A Vízügynél helyezkedtem el, de nem igazán tetszett az ottani munkám, ezért a pótfelvételi lehetőségek között böngésztem, ahol rábukkantam a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika és egyéb szakokra hirdetett pótjelentkezésére. Akkor úgy gondoltam, én oda elmegyek, megpróbálom, ennél biztosan csak jobb lehet. Azt terveztem, elvégzem az első évet, majd újra jöhet a bölcsészkar. Már az első vizsgáim is szépen sikerültek, amihez nagyon jó alapot kaptam még a gimnáziumban. Végül ott ragadtam. Nagyszerű tanáraim voltak, a gyakorló tanítások során tanítottam árvaházi gyermekeket és a siketek iskolájában is átadhattam tudásomat, nagyon megszerettem a tanári pályát. Ma már nem is tudom elképzelni, hogy az eltelt évtizedeket máshol is eltölthettem volna, mint az iskolában.

– Milyen volt oda visszatérve tanítani, ahol nem is olyan régen még Ön ült a padban tanárai szavait figyelve?

Nagyon nehéz volt. Jakab tanár úr, az osztályfőnököm, Miskolczi tanár úr, és még sokan mások ott dolgoztak a gimnáziumban, akik korábban tanítottak engem. De átsegíttek az első hónapok, évek nehézségein, rengeteget beszélgettek velem. A technika tantárgyat kezdtem tanítani, majd Pécsett elvégeztem az egyetemet. Szívesen fogadtak, befogadtak, és már akkor is jól éreztem magam a gimnáziumban. 

– Több mint két évtizeden át vezette a gimnázium kollégiumát. A nevelő-oktató munka kivételes területe a kollégium, ahol inkább a nevelésre kerül a hangsúly, s ahol a fiatalok számára valahogyan a családot, az édesanyát, édesapát is pótolni szükségeltetik.

– A kollégium és tanítás együtt, egyszerre ment az elején. A kollégium azonban teljesen más, mint a tanítás, mást kíván az embertől. Amikor vezető lettem, szeretetteljes légkört kívántam megvalósítani azokkal együtt, akikkel dolgoztam, hiszen a kollégista gyerekeket, akik az iskolából nem haza mennek, és nincs, aki megkérdezze tőlük, hogy mi történt az iskolában, mi vártuk minden délután. Arra törekedtem, hogy amikor megjönnek, mindig legyen valaki, aki fogadja őket és szívesen jöjjenek be a tanáriba. Hamarosan a tanári, ahogy megindult a hazajövetel és még nem kezdődött el a szilencium, tele volt diákokkal. Bejöttek oda hozzám, megbeszéltük, hogy mi történt, és ma is sok fiatal és egykori diák van, akikkel szoros kapcsolatot tartok, akik jönnek hozzám. Sokszor többet tudtam róluk, mint a szüleik, és amiben lehetett, segítettem. Sok nehéz sorsú gyerekkel is találkoztam. És olyanokkal is, akikkel nagyon küzdelmes volt, akikkel az osztályban, a kollégiumban is nehezen boldogultunk. Meg kellett szelídíteni ezeket a gyereket. Meg kellett találni azt a hangot, hogy merjenek megnyílni neked, amit pedig megtudsz róluk, ne add ki, hiszen az iskolában már más a viszony tanár és diák között. S egy idő után mindig megszületett a kölcsönös bizalom.

– Számos iskolai rendezvény, köztük az elmúlt évtizedekben az országos hírű és rangú Erkel Diákünnepek megszervezése is Önhöz kötődik.

– A szervezés nagyon természetesen jött számomra, kezdődött az iskolai rendezvényekkel, majd jött a diákönkormányzat vezetése, s ebből következően mindenféle diákrendezvény, kollégiumi buli szervezése. A titka talán annyi, hogy mindig jól tudtam magam mellé állítani azokat az embereket, akik segíteni tudtak, a gyerekek és a felnőttek körében is. Majd jött az Erkel Diákünnepek, a szalagavató, az Erkel-bál. Az Erkel-bál is olyan rendezvény volt, amibe próbáltam sok új dolgot belevinni, és ez óriási élmény volt a gyerekeknek. Nagyon szerették, s nem véletlen, hogy évek múlva a régiek is visszajönnek, mert olyan hangulatot teremtettünk, ami meghatározó volt számukra. Nagyon szerettem csinálni, megtaláltuk a közös hangot a gyerekekkel, akik rengeteget segítettek mindig betartva a játékszabályokat.

– Meséljen az Erkel Diákünnepekről!

– Óriási, de szép feladat volt, annak ellenére, hogy gyakorta a gálán kívül nem sok mindent láttam belőle, mert mindvégig bent voltam az irodában, ahonnan irányítottuk az eseményeket. Az első időkben egy rádióamatőr bácsi és egy lelkes csapat segített megszervezni: a különböző helyszíneken letelepedtek a rádióamatőrök és időnként bejelentkezve a központi irodába megmondták, hogy mit vigyünk az adott helyszínre, hogyan alakulnak az ottani események. Ma már egészen más a világ. Időnként körbejártuk a helyszíneket, és mindennek volt felelőse, de rajtam állt, hogy mindenki oda menjen, ahová kell, és azt tegye, amit kell.  A megvalósításhoz a teljes tantestület segítsége, munkája, együttműködése kellett. Csodálatos érzés volt a gála, az ember csak ámult, mennyi tehetséges, kivételes fiatal van. Nagyon sajnálom, hogy mára a gimnáziumtól kikerült a szervezés, ezért a tantestület és diákok nem érzik annyira magukénak a rendezvényt. Tudom, hogy változik a kor szelleme, az anyagi dolgok más utat szabtak a rendezvénynek.

– A 2014/2015-ös tanév zárásával nyugdíjba vonult. Azonban azóta is, most is hívják, várják, kérik a segítségét. És szívesen megy.

– Mert segítek. Megkeresnek, és én szívesen adom át a tapasztalataimat. Tudom, hogy mindenkinek vannak saját, egyéni elképzelései, és hiszek abban, hogy ezeket mindenki valósítsa is meg. A segítség pedig egyfajta iránymutatást jelenthet. Egy picikét azért fájlalom, hogy elértem a nyugdíjas kort, még csináltam volna néhány évig, még nem éreztem azt, hogy elfáradtam. Központi szerepet tölt be most az életemben a nagymamaság, bár sajnos a gyermekeim távol, Szentendrén, Budapesten élnek, de beülök az autómba és már indulok is hozzájuk.

– Öröm látni, hogy a tanári pályán töltött évtizedek után ma is telve van energiával, erővel lelkesedéssel.

– A gyerekeim mindig azt mondták, csak rájuk nincs időm. Természetesen ők járták, ahogy ma is járják a maguk útjait, én pedig ott voltam és vagyok ma is mellettük. Az iskola nyüzsgő világa azonban mindenkor  felvillanyozott, és soha nem fárasztottak a gyerekek. Végigcsináltam mindent a pályán, amit pedagógusként az embernek önmagáért, környezetéért meg kell tennie, tanítás mellett tanultam az egyetemen, majd elvégeztem a vezetőképzőt. Nemrégen egy tanítványomtól kaptam egy Facebook-üzenetet, amiben leírja, ebben az esztendőben érettségizett a gyereke, s nagyon sokszor emlegetett engem, hangsúlyozva gyermekének a tőlem hallottakat: a dolgokat pontosan kell megtanulni, mert különben soha nem fogja tudni. És nálam még a matekot is szerették. S nem tudok úgy végigmenni Gyulán, hogy valahol ne lenne valaki, akit valamilyen formában tanítottam.

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

GYULAI HÍRLAP • 2016. január 05. 11:51
„Ma már nem is tudom elképzelni, hogy az eltelt évtizedeket máshol is eltölthettem volna, mint az iskolában”
Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)