Gyula 1950-ben elveszítette a megyeszékhelyet, nagy volt az elkeseredés a kilátástalan jövő miatt. Ez késztette arra a város vezetését, hogy új utakat keressen a városnak a megélhetés biztosítására. Így fordultak az idegenforgalom felé. 1957-ben már beindult a Várfürdő, s néhány év alatt ismertté is vált.
A vendégek csalogatásához azonban szükség volt a város megismertetésére, hogy az újságok, a rádió és az akkoriban megjelenő televízió foglalkozzon a várossal, ismertté tegye az országban. Az egyik példát Keszthely adta. Évenként rendezte meg a Helikon Diákünnepeket, és mindenkor napokig nagy visszhangja volt a médiában. Kivonult a rádió, naponta közölte a híreket, riportokat. 1962-ben Sárospatak is megrendezte az észak-magyarországi középiskolák számára a diáknapokat.
Az ország alföldi része még vállalkozóra várt. Ezt használta ki Gyula.
Hogy kinek jutott az eszébe?
Akkoriban a város szellemi vezetőinek egy négy- vagy öttagú csoportja, az „agytröszt” sűrűn, szinte hetenként összejött egy kis beszélgetésre: Enyedi G. Sándor tanács-elnök, a zseniális dr. Dankó Imre múzeumigazgató, Szerdahelyi István, a gimnázium igazgatóhelyettese volt a csoport magva. Enyedi G. Sándort a város iránti felelősség és a kultúra iránti fogékonyság jellemezte, Szerdahelyi Istvánnak mindene volt a gimnázium és a város, a néhány éve Gyulára került múzeumigazgató, dr. Dankó Imre pedig kifogyhatatlan ötletgazdagságáról, országos ismertségéről volt nevezetes. Szerencsés együttes találkozás volt ez.
Dankó Imre szerint ő vetette fel a gyulai diáknapok gondolatát. Ismerve Dankó végtelen ötletgazdaságát, ez hihető is.
Az azóta elhunyt Dankó Imre 1998-ban hozzám írt levelében így emlékezett vissza az EDÜ indulására.
„Munkánk lényege az volt, hogy Gyula kultúréletének vagy éppen társadalmi életének összeköttetéseink, kapcsolataink révén barátokat, támogatókat, sőt esetenként közreműködő munkatársakat kerestünk és találtunk. Igyekeztünk minden lehetőséget megragadni, minden kezdeményezést felkarolni, illetve felkaroltatni az intézményekkel.
Nos, így vetődött fel az EDÜ gondolata is. Én vetettem fel és Pista [Szerdahelyi István] aztán összgyulai iskolaügyet csinált belőle… Pista az ötletek embere volt, lángolt állandóan, és általában jó diplomatának bizonyult…Nekem az országos kapcsolataim voltak jók… és az én feladatom-munkám az EDÜ-vel kapcsolatban abból állt, hogy Gyulára helyeztettem (hű, de nagyképűen hangzik! - Dankó Imre megjegyzése) az egyik Diáknapokat. Megszereztem ehhez a döntéshez a legfelsőbb ügyintézők, rendezők, a miniszteriális emberek hozzáállását. [ ] Szerdahelyi Pista volt az EDÜ tényleges atyja.”
(Dankó Imre megjegyzésében, hogy Gyulára „helyeztette” az EDÜ-t, nyilván megvolt az átélt tevékenykedéseinek emléke. Sok potentáttal beszélhetett az ügyben.)
De hogy mikor, kik döntötték el, aligha tudunk rá válaszolni.
Az ötlet tehát megvolt, már „csak” végre kell hajtani.
A Gyula Televízióban Székely Jánosné most levetített visszaemlékezése jól érzékeltette, hogy jónéhányszor kellett tárgyalni a végső elhatározásig.
A korszak történetéhez tartozik ugyanis, hogy minden rendezvénynek megvolt a maga központi pártirányítása. (Öntevékeny, polgári mozgalmakat nem ismert el a kor.) Egy ifjúsági megmozdulás csakis a KISZ irányítása alatt folyhatott. A Diáknapoknak a KISZ KB volt a központi irányítója (és biztosította a pénzügyi feltételeket is!)
Az elhatározás megvolt, kezdődhetett a szervezés.
1961 őszén történt, hogy kaptam egy külföldi csoportos utazási jutalmat Csehszlovákiába és Lengyelországba. Váratlanul ért. Életemben először mehettem külföldre. Akkoriban még nem volt szokás külföldre utazni. Egyéni útlevelet nagyritkán lehetett kapni, még így, autóbusszal (csoportos útlevéllel, amikor a csoport tagjai egymásért feleltek) könnyebb, de így is kevesek lehetősége volt. Szép négy-öt napos kirándulás volt.
Eltelt néhány hónap, és 1962 tavaszán újabb ajánlatot kaptam. Nem nézném meg a keszthelyi Helikon Ünnepségeket? Évek óta hallottam róla, többször beszélgettünk is róla Pista bátyámmal, így elvállaltam. Sárospatakra meg dr. Dankó Imre és Szerdahelyi István utazott tapasztalatot szerezni. Keszthelyre a művelődési osztály vezetőjével utaztam.
A Velencei-tónál gyönyörködtem az ablaknál a dunántúli tájban, amikor megszólalt mellettem az osztályvezetőnő:
– Aztán jól nézzen szét az ünnepségeken!
Nem tudtam mire vélni ezt a különös felhívást, miért kell nekem mindent alaposan megnézni.
– Mert Maga fogja rendezni a gyulai diákszemlét – válaszolta.
Ekkor tudtam meg, hogy nem szórakozásból utazom Keszthelyre, hanem már rég kiszemeltek a gyulai feladat megvalósítására, és már a csehszlovákiai kirándulás sem volt véletlen, hanem előzetes jutalomként az is ezt készítette elő.
Így történt a „kinevezésem.”
Valószínűleg előre nem merték megmondani, milyen feladatra szemeltek ki, mert a mindennapi munka mellett ekkora munkát nem vállaltam volna.
Ilyen előzmények, jutalomkirándulások után már nem elvállalni viszont illetlenség lett volna.
Keszthelyen ennek tudatában igyekeztem mindent megnézni: a helyszíneket, a színpadokon folyó előadásokat, a szervezés belső titkait. Jegyezgettem.
Talán a második napon történt, hogy találkoztam a Magyar Rádió velem épp egyidős, fiatal, de országosan már jól ismert riporterével, aki végig ott volt, és adta az országnak a napi híreket az eseményekről, így Keszthely mindennap szerepelt a rádióban. Ő volt a rádióban az első és a korabeli rádió egyetlen, ifjúsággal foglalkozó, közkedvelt riportere. (Volt olyan év, hogy tizenhétezer levelet kapott.) Amikor megtudta, hogy Gyuláról jöttem, és hogy Gyula is szeretne hasonlót rendezni, jó ötletnek tartotta, és szívügyének tekintette a terv sikerét, mivel ő is „gyulai.” (Kisgyermekkorában egy-két évet élt a városban.) Ő ugyanis értesült róla, hogy más városok is küldtek „megfigyelőket” Keszthelyre, hogy esetleg pályázhassanak egy új diákünnep rendezésére. Nem mindegy tehát, melyikre dönt a felsőbbség.)
Az az ötlete támadt, hogy a záróünnepségre lejön a Művelődési Minisztérium akkoriban közismert, nagy tekintélyű főosztályvezetője, dr. Benczédy József, akivel készítenie kell egy riportot, és a végén bemondatja vele, hogy jövőre Keszthely és Sárospatak mellett Gyulán is lesznek diákünnepek. „S amit egyszer egy főosztályvezető nyilvánosan bemond a rádióban, az úgy is lesz! Aligha lehet megváltoztatni.” Ez volt az elképzelése. Hárman voltunk egy üres teremben, ahol a felvétel megtörtént. Természetesen itthon érdeklődéssel vártam, sikerül-e a terve, elhangzik-e a riport. Vasárnap délelőtt 10-11 óra tájban valóban elhangzott, akkor még EDÜ név nélkül.
Valószínűleg ez volt a döntő az EDÜ engedélyezésére.
Miska bácsi riportját elfeledték, de most az EDÜ fél évszázados évfordulóján hálásan köszönöm meg a riportot a rádió akkor még fiatal riporterének, a rádiónál 50 esztendeig dolgozó, évtizedeken át a „Miska bácsi levelesládájá”-ról közismert, mindenki „Miska bácsi”-jának, a ma már 8o évén túli Padisák Mihálynak, aki június l3-án ünnepli 83. születésnapját:
Köszönjük, Miska bácsi!
