Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Kiss János, aki 16 év után tért vissza Gyulára

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós Éva • INTERJÚ • 2017. január 09. 12:00
Kiss János, aki 16 év után tért vissza Gyulára
„Egy ekkora városban tényezőnek lenni nagyon komoly teher”
Nosztalgikus sóhajjal visszagondolt legendás koncertek, klubjelvénnyel szimbolizált közösségi összetartás, generációs életérzés, egy szóval kifejezve: fiatalság. Az ezredforduló előtti „boldog békeidők” visszatérésének esélye csillant fel abban a ma negyvenes éveit taposó korosztályban, kik egykor a legendás 48-as klubba jártak, mivel annak egyik vezetője, „A Kiss Jani” idén nyáron visszatért. Az ezúttal már az Erkel Ferenc Kulturális Központ és Múzeum Nonprofit Kft. rendezvényszervezési csoportvezetőjeként dolgozó legendás rendezvényszervezővel múltról, jelenről és a jövő terveiről beszélgettünk.
____Eredeti-GYHRCSD_0007.jpg

Kiss János 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

– Május 4-én jöttem egy nagyon nehéz ferencvárosi időszak után, ahol január 1. és május 4. között mindössze 4-5 szabadnapom volt, és épp időszerűvé vált volna a pihenés, amikor itt elkezdődött az élet – avat be a részletekbe, amikor új munkahelyén, a művelődési ház egyik irodájában beszélgetni kezdünk. A 16 fővárosban töltött év után hazacsöppenő rendezvényszervezőt itthon is a munka sűrűje várta. – A nyár rendkívül húzós volt, mert egy könnyebb napon kettő, egy nehezebben pedig öt rendezvényt bonyolítottunk le. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz az átállás, mivel nagyon másképp működnek a dolgok Gyulán, mint Budapesten, és erre nem voltam felkészülve. Sok nehézségbe ütköztem, de a kollégáim személyében rengeteg kincsre találtam.

– Miként merült fel egyáltalán annak a gondolata, hogy haza gyere?

– Még január elején hívott fel Katona Katalin igazgató asszony, hogy megkérdezze, nem gondolkodtam-e azon, hogy Gyulára visszajöjjek. Mondtam, hogy nem, de másnap, harmadnap ismét felhívott, és kitartóan győzködött arról, hogy ő ezt mennyire szeretné. Ez emocionálisan nagyon megérintett, ezért megállapodtunk, hogy hazajövök beszélgetni a dologról. Előbb vele, majd a polgármester úrral ültünk le, hazavárásukkal pedig annyira megdobogtatták a szívemet, hogy kértem pár napot arra, hogy mégis átgondoljam. Már 16 éve voltam Budapesten, rendesen meg kellett rágni, de 44 évesen először kerültem olyan helyzetbe, hogy nem én kerestem munkát, hanem fordítva, amivel nagyon megtiszteltek. Így az a megvilágosodásom támadt, hogy jönnöm kell. Május 3-án még rendesen dolgoztam a Ferencvárosi Művelődési Központban (FMK), másnap reggel pedig már ide jöttem be dolgozni. Feladatom a rendezvények szervezése, koordinálása, lebonyolítása és felügyelete, amiben meglehetősen szabad kezet, vagyis igazi lehetőséget kaptam.

– Ez könnyebbség, vagy van egy olyan jellegű terhe is, amit az okoz, hogy te vagy „A Kiss Jani”, akinek a hazaérkezését annyian várták? Hiszen itthon afféle helyi nevezetesség vagy.

– Amikor innen elmentem, nem voltam ennyire. Azért mentem el Gyuláról, mert úgy éreztem, hogy itt már mindent megcsináltam, és kíváncsi voltam arra, hogy idegen közegben is jó vagyok-e. Elmentem Zuglóba, és igazgatóhelyettes lettem. Onnan elmentem Ferencvárosba, ahol senki nem ismert, és három év után, amikor eljöttem, sírt az alpolgármester asszony. Mindig jó bebizonyítani magamnak, hogy nemcsak a legenda viszi az embert előre, hanem még mindig tudja azt, amit csinál. Itt azt kell bebizonyítanom, amit feltételeznek rólam. Ilyen helyzetben még nem voltam. Ezzel szinte egyidejűleg léptem rá a Facebookra, ahol említést tettem a hazajövetelemről, és vagy 200 örömujjongó levelet kaptam, ami annyira megijesztett, hogy majdnem visszatántorodtam.

– Miért?

– Mert én senkinek nem tudom az ifjúságát visszahozni – volt egy olyan érzésem, hogy ezt várják tőlem. A profi szakmai munkát nagyon megnehezíti az ismertség okozta emocionális teher. Amikor Budapesten felmentem a színpadra, a közönség csak „munkadarab” volt, itthon azonban az ismerőseim, akiket szeretek, tisztelek, ismerek valahonnan, nem beszélve arról, hogy minden bokorhoz valamilyen emlék fűz, hogy az utcán sem lehet úgy végigmenni, mint Pesten, mert itt mindig rám köszön valaki, ami egészen más életforma. Egy ekkora városban tényezőnek lenni nagyon komoly teher. Budapest nem ilyen, és az én lelkületemhez az közelebb áll. Szabadabb lelki típusú vagyok, mindenfajta kötöttséget nehezen viselek, így időbe telt, míg ezt megszoktam.

– Maradjunk még egy kicsit a fővárosnál. Épp az ezredfordulón költöztél Budapestre. Mivel telt az elmúlt 16 év?

– Zuglóban dolgoztam több mint 10 évig, előbb rendezvényszervezőként, majd amikor az összes közművelődési intézményt egybevonták, a nagy rendszer igazgatóhelyettese lettem, az egyik intézménynek pedig a vezetője. Zuglóban azt a munkát végeztem, amit a közművelődési törvény előír, de szakmailag is volt lehetőségem megálmodni és megvalósítani programokat, amit a lakossággal együtt alakítottunk ki. Én abban hiszek, hogy egy művelődési ház akkor működik, ha az ott élők a sajátjuknak érzik. Fontos a folyamatos kommunikáció, hogy tényleg valódi igényeket elégítsen ki. Jóval nyugodtabb, álmosabb világ volt az FMK-hoz képest, ahol az első két hónapban több és nagyobb felelősséggel járó nagyrendezvényt bonyolítottam le egyszerű szervezőként, mint Zuglóban vezetőhelyettesként. Ferencvárosban csak három évet töltöttem, de a szívemhez mégis az nőtt nagyon közel. Egy 88 ezres kerületnek az összes komoly rendezvénye az én kezemben futott össze, ami nagyon jó lehetőség volt arra, hogy edződjek és tanuljak. Nagyon profi kollégákkal oldottunk meg nagyon nehéz kreatív feladatokat, minimális létszámmal, volt, hogy csak hárman. Így a területfoglalástól a rendőrségi lezáráson át a színpadtechnika megpályáztatása, a fellépők leszervezése is hozzám tartozott, és még a műsorvezető is én voltam. Ez olyan magas szintű odafigyelést igényelt, hogy nagyon sajnálnám, ha kimaradt volna. Az idők során ott is felfigyeltek rám, mert tudták, hogy bármilyen őrültséget kértek, nem ijedtem meg.

– Már majdnem hasonló helyzet alakult ki, mint Gyulán: rád köszöntek az utcán. Amikor a nyári programok sűrűjében időnként fölemelted a fejed a munkából, mi hiányzott leginkább a budapesti időből?

– Az a rendszer, amit ott már kiépítettem, a kollégáim, akikkel már nagyon megtanultam együtt dolgozni, és az a fajta szabadság, ami a város nagyságából adódóan működik, abból a szempontból, hogy mindenből sok volt, pl. lehetett a technikai gárdából válogatni. Ezt itt is megtaláltam, csak meg kellett keresni. Nem is gondoltam, hogy Gyulán létezik hihetetlenül profi, szakmaszerető, gondos hangtechnikus. Azzal, hogy itt is megtaláltam ezeket az értékeket, előbb sikerült újra itthon érezni magam. Mára pedig az itteni kollégákkal is kialakult az az „értjük egymást” állapot. Ha van az a szakma, ahol nem az iskola, hanem a gyakorlat számít, akkor ez az. Aki ebben a szakmában azt mondja magáról, hogy profi, abban a pillanatban dől meg az állítása. Én 27 év után is mindig másfajta problémával szembesülök, és én is nap mint nap tanulok Kovács Ágitól, Hőgyes Elektől és a többi kollégámtól.

– Hiába éltél Pesten, Gyulától sosem szakadtál el teljesen, mert Zuglóban helyet biztosítottál a Gyula Városért Baráti Kör összejöveteleinek, melynek te fővárosi alelnöke is voltál. Ezzel a címmel mi lett?

– Havonta szerveztünk összejöveteleket, melyekre agrármérnökök, egyetemi professzorok jártak, Halmos Béla hozta a filmjeit, amiket Szomjas Györggyel együtt készített, megnéztük, majd elővette a hegedűjét. Ott éreztem, hogy milyen hihetetlen ez város, mert kaposváriak vagy hódmezővásárhelyiek baráti köréről nem hallani. Megtiszteltetés volt, hogy a budapesti alelnök lehettem, de amikor Ferencvárosba kerültem, posztomat idő híján nem tudtam volna felelősségteljesen betölteni, így visszaadtam, ők pedig megértették.

– Most, hogy újra Gyulán élsz, hogy látod, mennyit változott az itteni szórakoztatási igény?

– Jelenleg ennek tesztelése folyik. Míg régen csak a tévé két csatornájával kellett versenyeznem, most az ágyában ülve mindenki bármit megnézhet, így az emberek kimozdítása óriási munka. Egészen más technikákat kell alkalmazni, más eszközrendszerhez kell nyúlni, és egészen mást kell nyújtani. Lehetőséget kaptam egy multikulturális rendezvénysorozat összeállítására, így aki a városban érdeklődik a kultúra iránt, az intézményrendszer falain belül megtalálhatja a számításait. Ezt a sorozatot is úgy építettem fel, hogy több művészeti ág találkozzon benne, mert akkor az inger is nagyobb erre a bizonyos kimozdulásra. Ez ma sokkal nehezebb munka, de ebben nincs különbség Budapest és Gyula közt. Kulturális szempontból ez a város igen erős potenciállal rendelkezik, és az elmúlt 10 évben nagyon komoly tényezővé vált az országban.

– A változások ellenére az egykori 48-as klub még ma is erősen kötődik hozzád, ahol – képletesen szólva – 1997. augusztus 4-én, az Európa Kiadó koncertje után lekapcsoltad a villanyt. Jártál azóta az épületben?

– Igen, 2000-ben kibéreltem a várostól. A Gyula Napok nevű rendezvény első két szériáját szerveztem Bagyinszki Zolival, összenyitottam az Iparral, és csináltam egy 650 fős Tankcsapda-koncertet 2000. április 12-én. Azóta nem voltam bent.

– Azt képzelem, hogy még a ti újságpapír tapétáitok vannak a falakon.

– Egy időben diszkó lett belőle, szerkezetileg teljesen átalakították, a tánctér közepére került egy mélyítés.

– Az a Kiss Jani, aki a 48-as klub bezárása után elköltözött, és az a Kiss János, aki idén visszatért, mennyit változott az elmúlt 16 év során? Miként látod magad újra Gyuláról nézve?

– Ebben óriási változás van, mert régen együtt szórakoztam és éltem a klubba járókkal, de ami akkor félig-meddig játék volt, most nagyon komoly felelősség és teher. Ez a Kiss Jani már nem az, aki egykor együtt mulatott a többiekkel. A backstage-ben van, onnan ki nem teszi a lábát, és arra figyel, hogy minden rendben legyen. Ma már nem vagyok része, én már kívül kerültem. Ez tölti ki az életemet, nagyon sok örömet okoz, de az ismerős bokrok és a várakozó, csillogó szemek mind épp ezt a változást juttatják eszembe. A döntésben, hogy hazajöjjek, az is benne volt, hogy ebben a közegben talán megtalálom azt, amit útközben valahol elhagytam. Pedig nagyon nehezen engedtek el Pestről. Az ottani főnökasszonyom alpolgármesterként lakáshoz juttatott, és költségvetés-módosítást csinált évközben, hogy megemelje az én és még két kollégám bérét, csak azért, hogy ott tartson. Két napot kért a módosításra, amikor én ide már igent mondtam. Aztán megölelt, és azt mondta, hogy egy átgondolkodott éjszaka után arra jutott: ez a történet szóljon inkább rólam, mint róluk, és elengedett. Ez nekem feloldozás volt, mert ha ezt nem teszi meg, és nem így, ahogy megtette, nagy lelkifurdalásom lett volna. Így tudtam könnyen eljönni, hogy feloldozott. Ez nagyon fontos epizód volt, az újnak pedig még az elején vagyok.

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)