Különös, ismerős érzés kerülget. Egy ajtó előtt ülve várakozom. A vizsga sikerében való reménykedés lassan már inkább türelmetlenség. Elmémet és fizikumomat is meggyötörte a sok hetes felkészülés. Meg kell erőltessem az agyamat, hogy megszámoljam, hanyadjára vagyok már itt, mindenesetre nem az első és nem is a második alkalom. Beugrott a kép, amikor legutoljára voltam itt és feszülten vártam az eredményre, vajon sikerül-e. Akkor még nem tudtam, hogy nem fog.
Most úgy tűnik, biztos a siker, sikerült a vizsga, ugyanis ezúttal elkérték az irataimat is. De én már csak akkor hiszem el, ha kezemben a papír. Azt mondták, kint várakozzak, majd szólítanak. Kissé visszatartott lélegzettel, ugrásra készen várok.
A vizsgáztatók eddig mindig kukacoskodtak valamin, mondjuk nemigen vágom a témát. Egyedül nem is sikerült volna megbirkóznom a feladatokkal, igénybe kellett vennem mások segítségét is a felkészülésben. Apámmal is görnyedtünk eleget a problémák felett, mire rájöttünk a megoldásra.
Most végre tényleg úgy néz ki, sikerrel jártam, mert a vizsgadíjat is be kellett fizetnem. Idegeim egyre feszültebbek. A végtelennek tűnő rostokolás közepette fogorvosi váróba képzelem magam, hogy eltörpítsem a jelenlegi idegeskedésem okát. Végre kijöttek!
Az adminisztrátor odalépett hozzám, és szenvtelen arccal, rutinból elémtolta a papírokat. Ennyi.
Alig vártam, hogy kiérjek az épületből, sorban hívtam a csalágtagokat:
- A Wartburg átment a műszakin!!
