Kivételesen jó kedvvel és tettre készen ébredtem. Elhatároztam, hogy az örömteli pillanatokra figyelek, és ennek jegyében indulok munkahelyemre. Előttem népes család rója az utat – ahogy illik –, elöl a családfő, tisztes távolságban hátul az asszony és pár pajkos gyerek. A hölgy válogatott kedvességeket üzen a férfi tarkója felé. Mivel az nem reagál rá, az egyik négy év körüli csemete nekifutásból keményen belerúg a lábikrájába. Kalapja nem rebben, a jövőbe vetett hit biztos tudatával halad tovább a Le… (na nem azon!) a Leiningen úton. A járókelők közül mindenki mosolyog, örül. Hát nem vicces?
Hangulatom tökéletes, buszra szállok. A megálló előtt időben jelzek, de a kocsi továbbhajt, mire fülig érő szájjal visítok. Egyesek vigyorognak, a gondtalan tiszta lelkűek röhögnek. Csak ötszáz méterrel kell többet gyalogolnom a kelleténél. Sőt a két megálló közötti jegyárat elfelejtette kérni a vezető. Hát nem vicces?
Összességében jó napom volt. A nevetőráncok kezdtek megjelenni a szemem sarkában.
Boldog nap után jön a jól megérdemelt pihenés. Hajnali fél kettőkor telefon. – Álomba szenderült már? Válaszolni nem tudtam, biztos téves hívás, így csak rövid időre szakadt meg a kapcsolatom azzal a bizonyos királyfival fehér lovon. Telefon hajnal öt óra: – Felébredt már? Közölni akartam, hogy csak a ló maradt, ha-ha-ha, de sajnos hívóm letette a készüléket még a poén előtt. Én viszont majdnem megszakadtam a röhögéstől.
Alig vártam, hogy reggel leadhassam a jegyzetemet. A kollégák arca csupa derű lesz, és a továbbiakban az életünk pozitívumaira koncentrálnak. Ember, mosolyogj és bízva bízzál!
Tisztelt Barátaim! Optimizmusból azért még tartalékoljunk magunknak, mert nemsokára nyakunkon a szilveszter, és ha nem ügyelünk, még a végén boldog új évet kívánunk egymásnak. Hát nem vicces?
