Állítólag Aldous Huxley brit író (1892-1968) kiszámította, hogy a csend köre évente másfél kilométerrel szűkül. Szerinte már nincs messze az idő, amikor a csend a Földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. Ez azért is nagyon félelmetes, mert a környezetkárosítások közül a zaj örli fel a legalattomosabb módokon az emberi egészséget.
Huxley akkor még nem tudhatta, hogy a csend köre gyorsulva fog szűkülni. Azzal biztosan számolt, hogy a halk emberi beszéd kimegy a divatból és előbb az ordítozás, később az üvöltés elárasztja a Föld minden zugát, de nem számolhatott az elektronikus médiával, a száz- és ezerwattos hangfalakkal, a hangtompító nélkül eszeveszetten száguldozó motorokkal, az erdőkben dagonyázó quadosokkal és még sokminden mással sem. A Himalája ma már hemzseg a hegymászóktól meg a mentőhelikopterektől, az óceánon pedig gyorsan szaporodnak a hajók, a tankerek, a tengeralattjárók, sőt kísérleti hordozórakéták becsapódásaira is számíthatunk. Szomorúan és tényszerűen meg kell állapítanunk, hogy a csend köre a Földről végleg eltűnt. De nem csak a fizikai csend tűnt el, hanem a misztikus csend köre is – amelyre a legújabb kor előtti civilizációk épültek – végleg a múlté.
Abban reménykedtem, hogy a csend kis körei talán még létezhetnek valahol, akár itt a közelben is, és a keresésükbe kezdtem. A városban nem is próbálkoztam, ellenben napokig jártam a körösök vidékét, de egy-két percnél hosszabb csendet sehol sem találtam. Azzal kellett szembesülnöm, hogy bárhova megyek, mindenütt és csaknem folyamatosan a fölöttem szálló repülőgépek hangját hallom. Nem egy, vagy kettő, hanem néha nyolc-tíz kondenzcsík is látható egyszerre az égen. Éjszaka is próbálkoztam, és hasonló eredményre jutottam. Gondoltam, talán másutt, talán egy erdő mélyén még van remény, és elmentem a Mátrába, egyenesen a vadregényes parádi Ilona-völgybe. Estefelé sétáltam végig a patakmederben, hogy a neveletlen turisták, alkalmi erdőjárók hangoskodásai ne zavarjanak a kutatásban. Egyedül voltam és nem írhatom le többé, hogy „az erdő csendjében”. Végig zengett, dörgött, visított az ég, amikor pedig a forrásnál megálltam és felnéztem az oszladozó fehér csíkokkal felszántott égre, éppen három különböző irányból „lőttek” rám sugárhajtóművekből.
Búcsúzzunk el tehát a csend nagy és kis köreitől, a rejtélyes csendtől, a misztikus csendtől, a beszédes csendtől, a zenei csendtől és próbáljuk meg felfogni, hogy ha ezután a csillagoktól sziporkázó éjszakai égboltra nézünk, nem a szférák zenéjét, vagy az isteni világ üzeneteit fogjuk hallani, hanem hajtóművek dübörgését.
