Az utóbbi napok nagy port kavaró botránya az istennő szépségű híres-hírhedt színésznő és a férfiszépségnek egyáltalán nem nevezhető színész szerelme. A csábítás terén rutinosan működő szépség természetesen újabb család szétdúlója, ki ügyet sem vet tette következményére, síró hitvesre, magukra maradt kicsinyekre. Csak - frissen szerzett, de jól megérdemelt – közös boldogságuk számít, na és a címlapok mennyisége, mi lehozza a sztorit.
A meghökkentéseken edzett lakosság azonban e hírért már nem tépi ki egymás kezéből az újságot, látott már ilyet, fog is még, kapizsgálja, hogy nem csak a kimondott szavaknak nem lehet hinni manapság, de a leírtaknak sem.
Hiába a könnyező, elhagyott hitves, a visszafogadásra esküdöző hátrahagyott férj, a néző szeme nem párásodik.
Valamilyen szabad asszociáció kapcsán kedvenc reklámfogásáról ismert történetem ugrik be a múlt század elejének Amerikájából. Akkor még – mobiltelefon híján – nyilvános helyen úgy értek utol valakit, hogy az adott szórakozóhely számát hívták, megmondták kivel szeretnének beszélni, a nevet krétával egy táblára írták, s egy hölgy táblával a kézben korbevonult. Aki a nevét látta, ment a készülékhez.
Egy dohánycég úgy vezette be az egy teljes férfinevet viselő termékét, hogy heteken át, minden éjfélkor New York valamennyi szórakozóhelyére telefonhívás érkezett, s keresték a bizonyos nevű urat. Így hamarosan mindenki kíváncsi volt, ki a csoda lehet ez az ember, akit minden nap telefonon hívnak (s nem megy)? S amikor erről beszélt az egész város, útra keltek a terméket szállító kamionok.
A reklámok beleolvadtak a mindennapokba, a gazdasági életet már el sem lehet képzelni nélküle, a művészit pedig még kevésbé.
Ugyanis mostanra nálunk is kiderült, hogy e „botrányos” szerelem csupán egy reklámfogás volt a művészek közös színdarabjuk népszerűsítésére.
Amikor ezt olvastam, nem könnyebbültem meg – mint a kandi kamera becsapott áldozatai -, nem voltam se csalódott, se bosszús, de még csak elégedett se az újra meglelt békességtől.
Sőt! A színházba járási kedvem se szökött az egekbe. Nem akartam se a boldog szerelmespárt, se a házasságban nem csalt, de amúgy mindenkit lóvá tevő, címlapokat uraló párost együtt a színpadon látni.
Igaz, hirtelenjében nem is tudnám megtenni, hiszen nem tudom, hogy hol, mit, mikor játszanak – ezt ugyanis már egyik újság sem írta meg.
Így ez a fogás kicsit félresikerült, amitől azonban ez álbotrány kitalálói lehetnek csalódottak.
