Aki azt kéri, hogy hagyják békén, azt kérem szépen, tessék békén hagyni. Főleg akkor, ha konkrétan kimondja: most épp – és ki tudja, meddig – otthon, egyedül, csendben kíván lenni. Ekkor nem szabad, nem lehet mást tenni, csak elfogadni, hogy nem kell semmiféle kéretlen – csak segíteni akarok neked indoklású – jó tanács meg kimozdulásra buzdító zaklatás meg semmiféle okoskodás. De nem kell ám az együttérzésbe bújtatott sértett csend sem annak okán, hogy nem kell az útbaigazítás. Nem kellenek a tanácsok arról, hogy hogyan is kéne gondolkodni, és ne macerálják azzal, hogy magyarázza meg a dolgait. Mert, csak.
Nincsen szükség aggódó szempárra, mélygondolkodást tettető álszent hallgatásra, az olyan felütésű érzelmi zsarolást pedig tessék elfelejteni, mint az „addig én sem tudok boldog lenni, míg te nem vagy az, ki azelőtt voltál”, mert az maximum undort vált ki, nem pedig az önzőn elvárt kizökkentő hatást.
Kérem szépen, csak tessék már kicsit békén hagyni, mert rendbe jön magától, ha hagyják egy kicsit magában szüttyögni!
És ha a kedves – kéretlenül – segíteni vágyók nem akarnak bitang nagy kudarcot megélni, akkor kéretlenül, előre eláruljuk, hogy a rendkívül bosszantó és apátiába taszító miért és mikor kezdetű mondataikra a magától értetődő csak és a majd válaszokat fogják kapni. És ha még ezután sem jönnek rá kedves – kéretlen – jót akarók a háttérből drukkolás előnyeire, és még mindig meg akarják menteni azt, ki nincs veszélyben, meg akarják javítani azt, aki egyébként nem romlott el, akkor készüljenek fel egy őszinte, mélyről feltörő, lemondó sóhajjal kísért mondatra: Ha megígérem, hogy hiányozni fogsz, akkor elmész és békén hagysz?
