Szakítani, az jár bizonyos nehézségekkel. Példának okáért: meggondolni magunkat, és frissíteni a cuccot. De nem úgy, mint a filmekben, ahol a hős, mielőtt lenyomná a kilincset, váratlan visszafordul, és a csalódások mályvádi erdejében egy szarcsíknyi fény mutatkozik, amelynek pászmájában újrafontolható a csütörtököt mondott nász, természetesen az obligát ölelkezéssel fűszerezve, esetleg csók, vagy csókok.
Nem. Lelécelni, majd hamarosti visszacsatolás a hiány haragosan ropogó havában fetrengve, átnedvesedett overallban.
Hónapok óta megy a fejtörés, hogyan farolhatnánk ki a depóból, amelyben lassan a négy és feledik éve. Könnyes legyen-e a búcsú, vagy karneváli: fekve hányós, grimaszos.
Amikor annak idején (figyelem, nosztalgia indul, mi több: kezdetét veszi) felkértek bennünket a gyulai emberek szórakoztatására, lelkünkre kötötték, helyi vonatkozású, személyes adalékoktól hangsúlyosan nem mentes szövegeket fabrikáljunk. Jó.
Film. Kedvenc filmünk nyártól végérvényesen a Szomszédok lett. Feri elszántsága, Lenke néni kiszámíthatatlan hullámokban előtörő jótékonysága, különösen azonban a záróakkordok alatt fölcsendülő filozofémák.
Zene. Voltunk Ektomorf koncerten.
Búcsú. El fogunk búcsúzni a süllőktől (horogra), a futballtól (szögre), nagyszüleinktől (vitrinbe), Attila (nyomdába). Mert, ahogy nagy költőnk megírá, minden csak az után jön. Welcome to the hátralévő egy hónap!
