Ezekben a bosszantó, esőköpött, meztelen csigás napokban, amikor az embernek – ha van még ízlése ebben az elbaltázott korban – önmagát meglátva is hányni támad kedve, de legalábbis undorral veszi szemügyre máskülönben imádott környezetét, (elölről kezdve: ezekben a bosszantó, esőverte napokban) mi volna megnyugtatóbb, mint hallani a költőt, aki szeretett városát invokálja, legalábbis értetlenül áll előtte, mért nem kapott még díjat és elismerést „fentről”. Hát sehonnai bitang ember „Ő”?
Ó, hogy senki nem lehet a saját hazájában patrióta!
Merthogy neki van egy története arról, mennyire ragaszkodik a „szűkebb” hazához. És ennek dacára. El tudom-e például képzelni, hogy amikor „horvátba” nyaralt, négyen kézfogóztak, és úgy ugrották az utolsót a dermesztő sziklákról a vízbe, vagy mi az, „tenger”.
És hogy mit kiabált közben.
„Körös, jövök!”
Csobban a párnás hátsó az Adriába, és ő azt rikácsolja, hogy Körös.
Hazaérve nyomban a duzzasztóhoz ment. Ment? Hajtatott, akár egy Kosztolányi-elbeszélőién. Állt a parton, és nézte a zöld vízben hullámzó piócákat. Reszketett az ajka, „midőn” suttogott:
„Körös, itt vagyok…”
Mi ez, ragyog föl a szeme, ha nem a haza szeretete! Még ha szűkebben is.
Ugye értem az ő panaszát. Csak hogy időmértékben is szóljon. Nagy, jelentős költőhöz méltón.
